A szél
Hűvös, őszi nap volt. A fákról lehullott levelek boldogan, viháncolva táncoltak a szélben, a fák csupasz ágai szomorúan hajlongtak, az emberek fejfedőiket a fejükjöz szorítva siettek végig az utcákon, hogy minél előbb fedezéket leljenek. A fagyos talaj repedései mentén apró állatok szaladtak végig, bogarak, csúszómászók igyekeztek menedéket találni a zordabb idő elől. A Nap csak nagyon ritkán bújt elő felhőrejtekéből, olyankor is olyan rövid időre, hogy nem tudta felmelegíteni a tájat.
Az út szélén egy kislány álldogált. Hosszú, barna hajába belekapott a szél. Úgy táncolt apró teste körül, akár a selyem. Csak állt és nézte, ahogy a hideg fuvallat felkapja széleskarimájú barna kalapját és messzire repíti. Nem mert utána futni. Épp az édesapját várta. A magas, mogorva férfi dühösen lépett ki az útszéli kocsma ajtaján. Megragadta a leány karját, majd dühösen rángatni kezdte. Nem hallottam, mit mondott neki, a szél hangosan kacarászva szaladgált a poros, keskeny, földútas utcán.
Átnéztem az út másik oldalára. A posta előtt a balkon alatt két ősz öregember beszélgetett, egymás szavába vágva, hangosan túlkiabálva a másikat. Az orkán erejű szélben, nemhogy én, de még ők sem hallották rendesen egymást, pedig egy méter sem volt köztük. Az eszmecseréjük hamar dühös vitába csapott át. Az egyik férfi felrántotta a postahivatal falának nekitámasztott botját, majd csapkodni kezdte vele a másikat.
Átpillantottam a kisbolt felé, ahol egy anyuka szorongatta idegesen a vászon szatyrát. Nem mert hazaindulni ilyen időben az instabil biciklijével, pedig megígérte, hogy délre otthon lesz, és a gyerekekkel együtt főznek valami finomat. A nő szórakozottan tekergette a szatyor fülét, közben egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Ekkor kinyílt a kisbolt ajtaja és egy idős asszony lépett ki rajta. Abban a pillanatban, ahogy feltette, a vihorászó szél az ő fejéről is lekapta a kendőt. Az asszony idegesen kapott a fejfedő után, ám hiába. A huncut, játékos fuvallat már messze vitte. Talán abban reménykedett, hogy az idős nő majd utána szalad és együtt játszhatnak, ám nem volt szerencséje. A nő fújtatott egyet dühében, majd szóba elegyedett a mellette álló fiatalasszonnyal. Az anyuka hallgatta, ahogy a néni mindenféle szitkot ereget, ám egy kis idő múlva nem bírta tovább, felkapta ősöreg biciklijét.
Nem sokkal távolabb tőlük az orvosi rendelő előtti padon egy hajléktalan kuporgott. Reszketett a vékony pulóverében, a szakadt nadrágjában és a felemás zoknijában. Hosszú, csimbókos haját tépte a szél, még a ruhájába is beleférkőzött. Nem tudhatta, hogy a szél csupán meg akarta ölelni. Morogva szidta az időjárást, miközben egy-egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Ekkor elhaladt mellette az apuka a kislányával. Az apa egy megvető pillantást vetett a hajléktalan férfire, majd továbbrángatta a kislányát. A lány azonban megtorpant és szomorúan nézett vissza a hajléktalanra. Az apa alkoholszagát valamelyest elfújta az épp arra süvítő szél, ám láttam a kislány arcán, hogy ő azért még érzi. Megragadta a pici kart és ismét rángatni kezdte, miközben üvöltözött. Idáig is elhallatszott a hangja, csak azt nem értettem, amit mond. A lányka elsírta magát, ahogy a dühtől eltorzult arcba nézett. Az apa felemelte a kezét, mindenbizonnyal nem túl jó szándékkal, ám egy másik kéz megállította.
A hajléktalan férfi állt mögötte, kezével visszatartotta az apát. A kislány hunyorogva nézett a hajláktalanra a könnyein keresztül. A férfi szeme is könnyes volt. A széltől? A hidegtől? Az apa őrjöngött. Megpördült és szabad kezével megütötte a férfi arcát. A kislány sikolyát még én is hallottam. És rajtam kívül hallotta a két veszekedő bácsika a postahivatalnál, az éppen a boltból hazafele tartó, a biciklit küszködve, széllel szemben tekerő anyuka, a bolt előtt álló mérges idős asszony, mindenki.
Az emberek megindultak a verekedő férfiak felé. A bosszús nénike átszaladt az úton, hosszú köténye lobogott a szélben, a bácsikák botjukat arra használva,amire való átbattyogtak a szomszédos kórház elé, a szenvedő anyuka pedig lepattant a biciklijéről, otthagyta az út közepén és ő is a kórházhoz rohant. A hajléktalan addigra a földön hevert, hosszú, csimbókos haja eltakarta az arcát. Az apa vért köpött, de nem tágított: ütötte, verte a földön fekvőt, míg az az eszméletlenségbe nem zuhant. Sőt, biztos voltam benne, hogy még azután is ütötte volna, ha az odagyűlt kisebb tömeg meg nem állítja. Az idős urak együtt estek neki, hátrafogták két karját, míg a néni a kislányhoz rohant.
A lány elesett a hideg, fagyos föld egyik repedésében. Apró bogarak futkároztak a ruhája szegélyénél, és egy kicsi süni rejtőzködött csendben egy falevél alatt. Amíg a néni őt nyugtatgatta, az anyuka az ájult hajléktalanhoz térdelt. Kiseperte a hajat a férfi arcából, alatta a bőre kék és zöld volt. A szája felrepedt az ütésektől, így vér csorgott le egyenesen a nyakára. A zúzódások alatt azonban a férfi mosolygott. Nem fázott többé, végre megnyugodhatott.
Meghalt.
Az apa tovább rángatta a két idős urat, akik kitartóan a karjába kapaszkodtak. A kislány keservesen sírt, az öregasszony nem tudta vígasztalni. A fiatal asszony pedig kiszórta a szatyrában lévő dolgokat, az üres vásznat pedig a halott arcára terítette. Szép gesztus volt, a huncut, játékos, mit sem sejtő szél azonban ezt nem vette figyelembe. Azonnal lekapta a fehér, könnyű anyagot, majd jól megpörgette a levegőben és messzire repítette. Talán oda, ahová a kislány kalapját, talán oda, ahová az idős néni kendőjét, talán oda, ahová a hajléktalan férfi lelkét. Nem tudom.
Egy azonban biztos: a szél remekül érezte magát aznap.