Ena's 

Öreg kerítő nem vén kerítő




-Hmm… Valentin-nap. Minden évben valami újjal kecsegtet, pedig én már megéltem egy párat – motyogott magában Dumbledore professzor, miközben Horatius Lumpsluck nevű kollégájával és egyben jó barátjával átszelték a hatalmas roxforti birtok udvarát, melyen ifjú szerelmes diákok tömkelege andalgott kézen fogva.

- Ezt hogy érted, Albus? – fordult cimborája felé az öreg Lumpsluck. – Idén is kiszemeltél magadnak egy párost? – fejét csóválva mutatta ki nemtetszését a férfi.

- Ez csak természetes, öreg barátom, ez csak természetes. Elnézve egy-két diákot, néha igenis elkél nekik a segítség. Másképp nem lennének olyan szép párjaink, mint Narcissa Black és Lucius Malfoy…

- Álljon meg a menet! Őket is te hoztad össze? – állt meg hirtelen Lumpsluck. Dumbledore is lefékezett, majd jelentőségteljesen nézett útitársára.

- Mégis mit gondoltál? Hogy maguktól jött össze az a két merőben eltérő személyiségű fiatal?

- De, hiszen a szüleik döntötték el, hogy nekik márpedig együtt kell lenniük, nem? – kérdezte Lumspluck, tekintetében teljes értetlenség tükröződött. Dumbledore nagyot sóhajtott. Nem tudta, megoszthatja-e ezt a kis háttér információt barátjával… Áh, egye fene!

- Tudod, „valaki” talán megemlítette az ötletet a Malfoy és a Black szülőknek, akik nem mellesleg el voltak ragadtatva az ötlettől – tette hozzá gyorsan, mert észrevette, ahogy barátja szemében a felháborodás apró lángja gyúl. Azonban még így sem kerülhette el az alapos fejmosást, melyben pocakos kollégája őt, Dumbledoret egy minden lében kanál öregembernek titulálta, majd egy nagy fordulattal eltávozott a helyszínről.
Dumbledore egyedül maradt, ám cseppet sem csüggedt az előbb történtek miatt, sőt, még inkább azon morfondírozott, hogyan is boronálhatná össze legújabb kiszemelt párjelöltjeit.

Ekkor nagy meglepetésére James Pottert vélte felfedezni az egyik padon. Csendesen lógatta az orrát. Ez nagyon nem vallott a virgonc Potter fiúra. Közelebb merészkedett, igyekezett hangtalanul közeledni, nehogy a fiú észrevegye. Elbújt az egyik közeli bokorban, amiből nem véletlenül volt olyan sok az udvaron. Kényelmesen elhelyezkedett a növény kusza ágai közé elhelyezett székén, majd várt.

Szerencséjére - mivel már nagyon ki kellett mennie a mosdóba, és nem tudta, meddig bírja még tartani - egy leányzó jelent meg, nem messze a Potter fiútól. Kétség sem fért hozzá: a lány meg akarja szerezni magának. Ezt Dumbledore nem hagyhatta, hiszen így is olyan sokat szorgoskodott már az Evans-Potter páros létrejövésének érdekében. Vegyük például azt, amikor előhalászta évtizedek óta nem látott, poros teniszfelszerelését, és egy kis mágia segítségével megmentette Pottert a kicsapástól – egyelőre -, nem kis fejfájást okozva ezáltal McGalagony professzornak.

A kislány, akit, ha emlékezete nem csal, Emilynek hívnak egyre közelebb merészkedett a látszólag alvó fiúhoz, amikor is egy remeknek nem titulálható, mindazonáltal mégiscsak ötlet jutott Dumbledore eszébe. Előhúzta varázspálcáját királykék ünnepi talárjának bő ujjából, majd egy eléggé bonyolult pálcamozdulattal és néhány elsuttogott varázsigével életre keltette James álmát. Fogalma sem volt arról, hogy mi járhat éppen az ifjú griffendéles fejében, de remélte –és, ahogy a fiút ismerte, úgy érezte nem fog csalódni -, hogy az valami iszonyú hülyeség, vagy legalábbis olyan, amivel lejárathatja magát a leányzó előtt. Nos, Dumbledorenak ismét nem kellett csalódnia remek megérzésben, ugyanis Potter egy hirtelen mozdulattal megragadta Emily melleit, majd jól meg is markolászta őket. Dumbledore alig bírta visszafogni kacagását, mely már fájdalmasan ki akart törni torkából, ám mégis megemberelte magát, és minden eddig tanult önmegtartóztatását bevetve visszafojtotta a kínzó kacajt.
A szegény kislány –nem lehetett több negyedévesnél- meglepődve, megduplázódott méretű szemekkel próbálta kiszabadítani magát az erős férfimarokból, mely úgy szorongatta apró melleit, akár ha egy cikesz labda volna.

Dumbledore egyre vörösebb fejjel lapított rejtekhelyén, lábát keresztbe téve. Iszonyatosan ki kellett mennie a mosdóba – hiába, nem kellett volna meginnia azt az 5 korsó vajsört az ünnepi ebéden, de mit volt mit tenni?! Csak nem maradhatott le a tanári kar többi tagjától… Eddig minden évben ő nyerte az év végi ivóversenyt… Muszáj edzenie rá.

Végül, egy körülbelül 5 másodpercig tartó tortúra után a lány nem bírta visszafogni magát, és tiszta erőből arcon csapta Pottert, akinek erre meglepetten pattantak fel a szemei, és értetlenül meredt az előtte álló lányra, akinek a melleit fogdosta. Nyilván nem értette, mi is folyik körülötte, legalábbis ködös tekintete erre engedte következtetni a bokorban lapító Dumbledoret, akinek időközbe beleakadt a szakálla – vagy a haja - a kiálló ágak egyikébe.
Potter a lány után kiáltott, de esélytelen volt, hogy a lány megforduljon, vagy visszamenjen hozzá. Ezt ő maga is belátta, felállt, és elindult az épület felé.

Dumbledore kapkodva próbálta kiakasztani összegubancolódott szakállát – vagy haját -, ám minden erősebb rántás után egyre inkább beleakadt a kiálló ágakba. Ismét nem volt mit tenni, elhatározta, hogy előhívja hatalmas mágikus képességeit, ám mialatt a talárja ujjában lévő pálcáját próbálta előhalászni – ami természetesen a hónaljáig csúszott- egy megrázó jelenet játszódott le nem messze tőle, az iskola falának tövében, néhány ritkább bokor mögött: az ifjú mardekáros, Perselus Piton egy szál kisgatyában didergett, miközben elámulva hallgatta a nem is olyan régen még füstölgő Horatius Lumpsluckot.

Ennyi kellett Dumbledorenak: úgy elkacagta magát, hogy még Roxmortsban is hallani lehetett. Összegörnyedve, az oldalát szorongatva, toporzékolva adta a világ tudtára, mennyire jól szórakozik… Ez az állapot egészen addig tartott, amíg meg nem érezte, hogy bizony túlságosan elengedte magát: pisszenő hangot hallott, majd érezte, hogy valami meleg folyik végig mindkét lába szárán.

Ekkor abbahagyta a nevetést, hirtelen felegyenesedett, majd, mivel mindenki őt nézte, cseppet sem feltűnésmentesen előhúzta varázspálcáját, kibogozta a bokorba akadt szakállát, majd egy nagy tócsát és megannyi tátott szájú diákot maga mögött hagyva a tanári mosdóba hoppanált. Ott elintézte dolgát, megszárította ünnepi talárját, majd elindult, ő maga sem tudta, hova, miközben azon kezdett morfondírozni, vajon mennyi időbe fog telni, mire minden egyes szemtanúnak kitörli az emlékezetét.

Gondolatmenetét az arra csörtető Potter zavarta meg, aki minden bizonnyal a tanári mosdóhoz közel helyet foglaló könyvtárhoz igyekezett. Az igazgató gyorsan kiábrándító bűbájt szórt magára, így láthatatlanná téve magát a griffendéles szemei elől. Dumbledore meg volt lepve. Nem gondolta, hogy a fiú jár könyvtárba, sőt azt még inkább furcsállta, hogy a tekergő egyáltalán tudja, merre is van a könyvtár. Dumbledore – kíváncsi természete révén – James után indult. A fiatalember - Dumbledore megállapítása szerint- valószínűleg most jár először az épület eme részén, ugyanis mindent úgy vizsgált meg, ahogyan egy ifjú durrfarkú szurcsók pillantja meg először saját, torz képmását a víz felszínén.
Dumbledore valószínűleg bízott több évtizedig tökéletesített mágikus képességeiben, ugyanis egyenesen Potter mellett lépkedett, aki mindebből semmit nem vett észre. Beért a könyvtárba, és a szava is elállt akkora könyvmennyiség látványára. Nem csodálta ezt az igazgató úr, könyvtárában ugyanis a világ minden egyes valaha megjelent irodalmi alkotása megtalálható volt, és erre nagyon büszke volt.

Potter nézegetni kezdte a könyveket, nyilván elfelejtette, miért is jött ide. Lekapott egy tetszőleges példányt az egyik polcról, és olvasni kezdte. Teljesen belemerült az olvasmányba, így Dumbledore még azt is bevállalta, hogy visszavonja a kiábrándító bűbájt. Így is tett, és elindult körülnézni ebben a hatalmas, végeláthatatlan épületszárnyban, melyet joggal neveznek a tudás házának. Megannyi regény, vers, novella, tankönyv, ismeretterjesztő írás és még ezer meg ezer irat volt megtalálható eme helyiségben, aminek voltak olyan szegletei is, melyeket még maga Dumbledore sem ismert.

Így is került egy olyan polcokkal határolt részhez, melyet még életében nem látott, pedig az elmúlt évtizedek alatt szinte itt élt, ebben a könyvtárban. Ismeretlen, valószínűleg sötét mágiát tartalmazó könyvek két párhuzamos polcon úgy tornyosultak fölé, akár két hatalmas, sötét fal, melyek egészen az égig érnek. Csapdában érzete magát és olyan félelem járta át, amit már nagyon régen, egészen Voldemort, a gonosz Nagyúr felemelkedése óta nem érzett. Nem értette ezt az érzést, és nem is akarta érteni, egyszerűen ezt is, mint megannyi furcsaságát mostanában öregségének számlájára írta.

Összeszedte magát, és tovább indult a két hatalmas polcsor között, míg végül egy ajtóhoz nem ért. Az ajtó régi volt, valószínűleg évtizedekkel, ha nem évszázadokkal korábban építhették. Be volt deszkázva, ami világosan Dumbledore tudtára adta: belépni tilos. Tilos?! Még hogy tilos?! Ebben az iskolában nincs olyan, hogy tilos az igazgató úr számára. Így hát levarázsolta a korhadt deszkákat az ajtóról, majd elsuttogott egy alohomorát, és kattant is a zár.

Dumbledore belépett a dohos helyiségbe, és észre se vette, hogy egyenesen egy pókhálóba sétált egészen addig, míg egy lumos után meg nem látta a szakállán végigfutó apró pókokat, azt hitte csak a hajszálai csiklandozzák az arcát. A helyiség, ahová betért egy hosszú folyosóra emlékeztette az idős professzort.
- Mmm, de jól esne most egy kis citrompor – motyogta. A hangja visszhangot vert a nedves falak között, mire az igazgató megugrott egy kicsit. Hiába, már ő sem a régi. Nagy felfedező akciója közepette teljesen elfeledkezett Potterről. Szidta magát, amiért kíváncsisága ismét megakadályozta, hogy véghezvigye kerítői tervét, de nem volt mit tenni. Ha már így alakult, megpróbál megtudni mindent, amit csak tud erről a helyről. Már legalább öt perce bolyongott, de a pókhálókon, denevéreken és nyúlós ragacsokon kívül nem találkozott senkivel, amikor egyszer csak kétfelől is motozásra lett figyelmes. Egyfelől cipőkopogást vélt hallani, az ellenkező irányból pedig ajtócsapódást, majd csoszogós lépteket. Úgy döntött, az előbbi felé indul el. Ha jól következtet, a kopogó hang tulajdonosa egy pár magas sarkú cipőt viselő leányzó lesz. Csendesen lopakodott a folyosón, egyre intenzívebben hallotta a lépteket. Gyorsan kiábrándító bűbájt szórt magára, nehogy véletlenül meglássa őt az a valaki, és folytatta útját a titokzatos, minden bizonnyal házirendsértő diák után.

Egyszer csak megpillantotta az egyik fáklya fényénél elhaladó lány alakját. Csak a sziluettje látszódott, de Dumbledore könnyen meg tudta állapítani, hogy a bizonyos diák hetedéves. A lány csinosan volt felöltözve, rövid ruha volt rajta – McGalagony professzornak nagyon nem tetszene… lehet, hogy emiatt bujkál errefele a lány. Óvatosan haladt, a falnak lapulva. Dumbledore nem foglalkozott ilyesmivel, ő a folyosó közepén, magabiztosan lépkedett, csak attól kellett volna esetleg tartania, hogy a lány meghallja, ahogy hosszú, ünnepi talárja súrolja a földet, de hangos lihegésétől nem hallhatott semmi mást. Hirtelen huzat csapta meg Dumbledoret, majd ajtócsukódást hallott, mire megtorpant. A lány előtte ugyanígy tett: megállt, majd még jobban a falnak lapulva közeledett a hang forrása felé. Fény derült a folyosó végén, megvilágítva a lányt. Dumbledore legnagyobb meglepetésére Lily Evans állt előtte kócosan, de láthatólag kicsinosítva. Az idős igazgató még inkább furcsállta a helyzetet. Vajon mit kereshet itt Lily Evans, az iskola egyik legnagyszerűbb prefektusa és legjobb tanulója gyönyörű ruhában, kisminkelve? Lily megtorpant. Vélhetőleg meglepődött attól, amit maga előtt látott. Dumbledore még nem látta, hogy ki vagy mi az, így közelebb lépett a lányhoz.

Volt ott egy ajtó, hasonló ahhoz, amin bejött és volt ott még valami… Merlin szent szakállára, ez Perselus Piton! Dumbledoreban felrémlett az iskolaudvaron látott jelenet, és most is alig bírta visszafogni kitörni kívánó nevetését. Közelebb lépett az ifjú mardekároshoz, hogy megtudja, mit piszmog, majd mikor rájött, hogy az szerelmi vallomással készül Lilynek, tudta, meg kell akadályoznia. Nem tudhatta, milyen érzéseket táplál a lány Piton iránt, de nem hagyhatta, hogy megessen rajta a lány szíve. Az ő küldetése az volt, hogy összeboronálja Pottert és Evanst. Csak ezt tartotta szem előtt. A lány mögé lopózott a lehető legközelebb hozzá, de ügyelt rá, hogy nehogy hozzáérjen, majd a pálcájával lekapart egy kis nyálkát a plafonról, és a lány vállára csorgatta.

Nem kellett hozzá egy másodpercnél több, Lily már sikoltozva, csapkodva próbálta lerázni magáról az undorító ragacsot, sikertelenül. Majdnem Dumbledore is kapott a trutyiból, miközben a lány hatalmas mozdulatokkal próbált megszabadulni tőle. A nagy zajra Piton is megfordult. Röhejesen nézett ki, pedig Dumbledore igazán toleráns volt a diákjaival kapcsolatban…

Lily idétlen törzsi táncra emlékeztető mozdulatai közepette elvesztette egyensúlyát, elesett, és telibe találta Perselus mellkasát, majd végigszántotta azt, és egy kicsivel lejjebb állapodott meg. Dumbledoreon ismét erőt vett a nevetés, ám szerencsére a Lily által keltett zaj miatt nem hallhatták meg az igazgató úr halk kacagását.

A fiatalok idétlenkedtek még egy sort, majd miután Piton szégyenlősen elszavalta saját maga által írt versét, átölelte a lányt és Dumbledore legnagyobb meglepetésére megcsókolta őt. Dumbledore látta, hogy a fiatal leányzó rúgkapál, vélhetőleg nem volt ínyére a dolog, ami megnyugtatta egy kicsit az idős varázslót. Még sincs veszélyben a küldetése.

A fiú nem tűnt meglepettnek a lány reakcióján, azonban, amikor az belerúgott a legnemesebb testrészébe Piton arcán elkeseredettség és csalódottság látszott. Dumbledore megsajnálta a szegény szerelmes ifjút, és elhatározta, a legközelebbi kliense, akinek párt fog találni, Perselus Piton lesz.

Lily azzal a lendülettel kivágtatott a helyiségből azon az ajtón keresztül, melyen Piton megjelent. Dumbledore nem tudta, hogy hova vezethet az ajtó, de nem akarta csak így magára hagyni szegény, szerencsétlen mardekárost, így tehát visszavonta a kiábrándító bűbájt és felfedte magát a fiú előtt.

Nem tudta, hogy mire számított, de biztosan nem arra, hogy az ifjú előreveti magát, és teljes erejével átöleli Dumbledoret. Az idős mágus volt meglepve, de nem akart goromba lenni, így hát gyengéden megveregette a fiú hátát.
- Jól van, fiam, jól van… - lihegte Dumbledore, majd taszított egyet a felzaklatott Pitonon. – Ne legyél szomorú, no! – próbálta vigasztalni az összetört szívű fiút, de nem tudta mit is mondjon neki. Még sosem pátyolgatott egy csalódott szerelmest…

- Professzor úr… Ön mégis mit keres itt? – zokogta bele amardekáros az igazgató ünnepi talárjának ujjába. Dumbledore egy grimasszal az arcán elhúzta ruháját a fiú elől, mielőtt az ismét zsebkendőnek használná, majd még arrébb tolta magától Pitont, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Ez a hely nem diákoknak való. Mégis honnan szereztél tudomást erről a helyről? – Dumbledore próbálta elterelni a fiú figyelmét az imént lezajlott eseményekről. Piton kisírt szemmel ránézett, majd az orrából előbukkanó takonybuborék kíséretében megszólalt:

- Lump…Lumpsluck professzortól. – szipogta leverten.

- Lumpslucktól? – kérdezett vissza Dumbledore. Tehát akkor, amikor az iskola falának tövében megpillantotta a két varázslót, azok éppen erről beszélgettek?
Piton bólintott.
- Ő volt az, aki tanácsokkal látott el a nőkkel kapcsolatban. – szipogta továbbra is a fiú. – Rengeteg jó módszert mondott, amivel biztosan meghódíthatjuk a kiszemelt lányt… de úgy tűnik, nem jött be – mondta, majd ismét zokogni kezdett. Kézfejével törölte le könnyeit és az orrából kifolyó cuccot, minek eredményeképpen az egész arca csupa takony és könny lett.
Dumbledore nem tudott mit kezdeni a fiúval, rávarázsolt egy köpenyt, majd megmondta neki, hogy térjen vissza a szobájába és próbáljon pihenni egy kicsit. Piton bólintott, majd eltávozott, furcsamód arról, amerről Dumbledore érkezett. Rögtön utána az idős professzor is távozott a Piton által használt ajtón keresztül, azonban előtte még magára szórta a kiábrándító bűbájt, nem tudta ugyanis, hogy vajon hova fog kilyukadni, ha átmegy ezen az ajtón.

Legnagyobb meglepetésére a szobájába került. Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre ezt az ajtót? Ez a nap egyre furcsább… Beljebb lépett, már majdnem le is vette magáról a bűbájt, amikor is motozásra lett figyelmes. Valaki van a szobájában. Lassan, csendben a hang irányába indult, és izgatottan vette észre Pottert, amint az íróasztalán kutat valami után. Dumbledore már sejtette: az elbocsátó leveleket keresi. Még közelebb ment, majd hirtelen dübbenést hallott, majd a fejét fogva Lily Evans ugrott ki az asztal alól. Potter nagyon meglepődött, de még mielőtt bármit is mondhattak volna egymásnak, Dumbledore levette magáról a bűbájt, majd becsapta maga mögött az ajtót, mintha most érkezett volna meg.

A két fiatal nagyon megijedt, főleg Lily, hiszen ő még soha nem tört be az igazgatóiba, nem úgy, mint James, aki szinte hetente meglátogatta az idős professzort. A lány elkezdett magyarázkodni, de James leintette. Kiderült, hogy a fiú tényleg odavan Lilyért. Megvédte, és magát ajánlotta helyette büntetésért. Ezen kívül megmutatkozott az ifjú Potter barátai iránti szeretete is, amikor is el akarta lopni a többi tekergő eltanácsolását kérvényező iratot. Nem is tudja, hogy az a bizonyos irat nem eltanácsolás volt… hanem dicséret.

Végül Dumbledore elengedte a két szerelmest, mivel nagyon kíváncsi volt rá, vajon hogy fog végződni az estéjük. Ekkor azonban váratlan dolog történt: berontott McGalagony professzor hatalmas, lila púppal a homlokán, mire Dumbledore tekintete egyből az íróasztalán heverő teniszfelszerelésre ugrott. Ezt hogy ússzák meg?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés