Ena's 

Valentin-nap/2

Lily teljes pompájában baktatott le a Nagyterem felé vezető hosszú lépcsősoron. Elég lassan haladt, ugyanis a lába majd’ szétment új, magas sarkú cipőjében, amihez egy cseppet sem volt hozzászokva. Útközben a falakon lévő portrékat nézegette. Az egyik közepes méretű festményről egy tizennyolcadik századi fiatal úriember integetett neki, de mikor elhaladt mellette a férfi utána fütyült, majd nem éppen női füleknek való, trágár szavakat kiabált neki.

Lily elengedte őket a füle mellett és méltóságteljesen továbbhaladt. Valamit furcsállt, de nem tudta, hogy mit egészen addig, míg fel nem tűnt neki, hogy nem lefelé tart, hanem valamikor, egy vagy két kanyarral ezelőtt a lépcső irányt váltott, és most valahol a kastély nyolcadik szintje felé járhat.

Hiába, a Roxfort sok egyéb mellett a trükkös lépcsőiről is híres volt. Megannyi diák tévedt már el a kastély még fel nem térképezett részein amiből, lássuk be, elég sok van. Lily azon kevés szerencsések közé tartozott, akik eddig még elkerülték a rakoncátlan lépcsőfokokat.

Körbenézett, és nem kis kétségbeesésére egy kietlen folyosón találta magát. Gyorsan megfordult, hogy azzal a lendülettel továbbálljon innen, azonban a lépcső, ami ide hozta őt átfordult a szemközti oldalon lévő ajtóhoz. Várt egy keveset, míg visszatér, addig is megpróbált nem hátranézni, de amikor rájött, hogy egyhamar nem jön vissza, feladta, és hátrafordult.

Kísérteties volt a hely. Az egészből áporodott, dohos szag áradt, valamint olyan hideg és nyirkos volt minden, hogy össze-összekoccantak Lily fogai a vacogástól. Azonban nem maradhatott ott az örökkévalóságig így, tehát elővéve a griffendélesek legfőbb tulajdonságát, elindult a sötétségbe. Útközben a falak mentén elhelyezkedő fáklyákat egy-egy piorinitio varázsige használatával gyújtotta meg, hogy azért látni lásson valamit. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt. Lily vagy öt percig csak egyenesen haladt, majd egyszer csak a folyosó kettéágazott. Éppen indult is volna a baloldali elágazódásba, amikor jobb oldal felől enyhe szellőt érzett, ami meglebegtette behullámosított haját. A szellő friss levegőt hozott magával így Lily arra következtetett, hogy arra lehet a kijárat, ám hirtelen a fuvallat alábbhagyott, és ajtócsukódás hallatszott. Elindult tehát a jobb oldali kisebb folyosóra. Ez más volt, mint amin előbb végigjött. Kis mélyedések voltak végig a falban, körülbelül fél méter mélyen, legalább méterenként.

Lily itt már nem kockáztatott a fáklyákkal, mert nem szeretett volna lebukni, ha esetleg egy tanár vagy Friccs mászkál erre, ezért most vak sötétben kellet végigtapogatóznia a nyirkos falakat. Halkan átkozódott, amiért éppen akkor téved el, amikor tetszeni akar valakinek. Jellemző – gondolta. Már pár perce tapogatózott, amikor enyhe fényt vett észre a folyosó végén. Követte, majd mikor egyre erősebbé vált lassított és szorosan a fal mentén, lábujjhegyen az újabb elágazásig somfordált. Bebújt az egyik mélyedésbe és várta, hogy az a valaki megszólaljon, hogy tudja, hogy kell e félnie tőle vagy sem. Ha tanárral vagy Friccsel találja szemben magát, biztosan kérdőre vonják, hogy mit keres itt. Mondhatja az igazat, azt, hogy a lépcső hozta erre, de a szépséges gondnok úgysem hinne neki, ugyanúgy, mint a tanárok, talán kivéve McGalagonyt és Dumbledoret. Viszont McGalagony a Tekergők jóvoltából nincs éppen a legjobb hangulatban, amit teljesen megért, mivel most tényleg elvetették a sulykot. Ha viszont tegyük fel, egy mardekáros diáktársával hozza össze a sors, akkor tuti, hogy nem ússza meg párbaj nélkül…

Hirtelen suttogást hallott onnan, ahonnan a fény áradt. Óvatosan kidugta a fejét, hogy szemrevételezze azt a valakit, de akit látott nem akárki volt. Leesett állal figyelte az ismerős alakot, aki ott kuporgott az ajtó előtt egy fáklyával a kezében.

Perselus Piton önmagában is – zsíros hajával, és görbe orrával - egy elég megrázó személy volt, de így egy szál mardekárzöld fecskealsójában mindenen túltett. Röhejesen festett, kár lett volna tagadni. Fakó, fehér, sőt inkább szürke bőre világított a fáklya gyér fényében. Lily azt sem tudta, hogy mit gondoljon. Sohasem látta még így régi barátját 9 éves koruk óta, amióta ismerik egymást. Perselus motyogott valamit az orra alatt, amit Lily teljesen érthető okból nem értett. Egyszer-kétszer a saját nevét vélte kihallani a monoton mondóka, vagy inkább vers sorai közül. Jobban nekisimult a nedves falnak, hogy jobban figyelhessen, és megértse amit Piton mond, ám ekkor egy nyálkás ragacs csúszott Lily vállára, ami előhúzta belőle griffendéles valóját: sikítozva, ugrálva próbálta leszedni magáról, ami azt eredményezte, hogy még jobban összekente magát vele. Ezzel a produkciójával megzavarta a sutyorgó Pitont, aki felpattant, és terpeszben Lily előtt termett. Egy egyszerű pálcaintéssel leszedte a lányról a trutymót, majd fülig vörösödve elkapta a felé boruló boszorkányt.

Lily egyenesen az izmosnak egyáltalán nem mondható, sőt annál inkább szőrös mellkasú férfiúnak dőlt. Mivel a már említett anti-izompacsirta nem tudta megfogni Lilyt, a lány arca végigszántotta a fiú felsőtestét, és ott állt meg, ahol valószínűleg még senki sem járt. Mikor visszanyerte egyensúlyát ellökte magát Perselustól és várta, hogy a fiú mond valamit, ám mikor ez nem következett be, felemelte fejét a földről és még az övénél is vörösebb arcra pillantott. Lily megköszörülte a torkát, és megpróbálta tekintetét a fiú arcán tartani.

- Hát ideértél – mondta Perselus végül, remegő hangon.

- Ezt hogy érted? Te tehetsz arról, hogy idekerültem? – kérdezte Lily felháborodva. Piton miatt lettem tiszta szutyok? A mai nap különleges lett volna – gondolta magában a csupa kosz lány.

- I-igen, de jó okom volt rá – kelt saját védelmére a pucér mardekáros.

- És megtudhatnám, hogy mi is az a jó ok? Ugyanis tiszta kosz lettem, és nagyon fázom. Szeretnék lemenni, és enni, de legelőször alaposan megmosakodni – emelte fel a hangját Lily.

- Ne aggódj, így is gyönyörű vagy – próbálta Piton nyugtatgatni ideges boszorkánkat – Mellesleg én is fázom – tette hozzá halkan, majd jelentőségteljesen végighúzta kezeit meztelen és Lily által az imént felszántott mellkasán.

- Megtudhatnám végre, hogy mi a fenéért hozattál ide? - kérdezte Lily már szinte kiabálva.

- Hogyne – azzal lehajolt, és felvett egy földön heverő vörös rózsát meg egy agyongyűrt papír fecnit. Lily karba tett kézzel várta Piton magyarázatát, ám mikor meglátta a rózsát a fiú kezében összeállt a kép. – Ha megengeded, írtam neked egy verset – széthajtotta a papírt és elkezdte olvasni:

Lily Evans,

Te vagy szívem minden vágya,

Mint manónak a szabadság,

Elérhetetlen álma.



Szemed, mint a fúria fűz,

Gyönyörű, de gyilkos,

Hajad színe megbabonáz,

Vörös lángja nyaldos.



Véred nem arany,

Nekem mégis kincset ér,

Szerelmem irántad

Soha véget nem ér.



Lily leesett állal hallgatta a neki írt verset. Perselus közelebb ment a lányhoz, fél térdre ereszkedett, jobb kezében a rózsa volt, amit Lily felé nyújtott, balját pedig színpadiasan a szívére helyezte. A boszorkány szó nélkül, kidülledt szemekkel fogadta el a felé tartott virágot. Piton feltápászkodott, majd egy határozott mozdulattal átölelte Lilyt, és megcsókolta.

Ha történt már valami rossz Lilyvel élete során, akkor mind eltörpül ehhez képest. Piton csókja akaratos volt, olyan, mint aki már nagyon régóta várt arra, hogy megtörténjen. Ki volt éhezve Lily csókjára. Annyira, hogy észre sem vette a lány tiltakozását. Karmolt, rugdosott, vergődött Piton karjai között, de a fiút ez nem érdekelte. Csak csókolta, és csókolta szíve hölgyét. Aztán, mikor vége lett, egy hatalmas vigyort villantott Lilyre. Valószínűleg hasonló reakcióra számított. Nem gondolta, hogy Lily egy gyors láblendítéssel a legérzékenyebb pontján találja el őt. Pedig ez történt. Piton összegörnyedve terült el a koszos kövön, Lily pedig gondolkodás nélkül, a száját törölgetve rohant át az ajtón, amerről Perselus jött.

Belépett a huzatos helyiségbe. Először fogalma sem volt arról, hogy hol van, ám egy rövid helyzetelemzés után megállapította, hogy ez az igazgatói iroda. Gyorsan körbenézett, és, amikor megbizonyosodott arról, hogy Dumbledore professzor épp nincs itt, elkezdte keresni a kijáratot. Nem is gondolta, hogy ekkora az igazgatói. Mindent bejárt, még a könyvespolc mögé is benézett, hátha ott van az ajtó, de csalódnia kellett – volna. Azonban a könyvek úgy elterelték a figyelmét, hogy észre sem vette a lépteket, amik egyre csak közeledtek felé. Aztán egyszer csak feltűnt neki, szerencsére még időben, és a Roxfort története– bővített kiadás című könyvet félretéve besurrant az igazgatói asztal mögé. A léptek lassultak, majd megálltak az asztal előtt. Valaki- valószínűleg Dumbledore – az asztalon kutatott. Papírok repkedtek ide-oda, és csúsztak oda Lilyhez. Felemelte az egyiket, és meglepődve vette észre rajta James nevét. Nem akarta kibontani, de furdalta a kíváncsiság, ezért óvatosan, halkan elkezdte feltépni a borítékot. Előhúzott belőle egy fehér papírlapot, de nem tudta elolvasni, mert valaki – aki nem Dumbledore - köhögni kezdett az asztal fölött. Lily felismerte a hangot és olyan hirtelen ugrott fel, hogy a fejét beverte az asztal sarkába. Fájdalma eltörpült a megdöbbenése mellett, ugyanis nem más volt vele egy helyiségben, mint James Potter. A fiú arcán ugyanolyan döbbenet ült, mint a lányén. Nézték egymást még egy darabig, de felébredtek a falon a portrék, amik az iskola előző igazgatóit ábrázolták, és mind kiáltozni, és szitkozódni kezdtek.

- Mégis mit keres két tanuló az igazgatói irodában az igazgató jelenléte nélkül? – kérdezte Phineas Nigellus, egy volt mardekáros igazgató. Lilyben megfagyott a vér. Most mi lesz? Pottert is meg őt is kicsapják, ha lebuknak, ebben biztos volt.

- Semmi köze hozzá, Phineas – mondta James túlharsogva a többi festmény kiáltásait. Lily most már tényleg ki volt akadva. Hogy beszélhet így Potter egy volt igazgatóval?

- Ne szemtelenkedj, Potter! – csattant fel Phineas. – Ismerem a családodat. Lehet, hogy aranyvérű vagy, de nincs jogod így beszélni velem. Egy véráruló még egy sárvérűnél is rosszabb, ha mondhatok ilyet – a sárvérű szónál jelentőségteljesen Lilyre nézett.

- Ne vegye a szájára azt a szót! – fakadt ki James is. Lily nagyon furcsállta a helyzetet, amibe keveredett. Itt állt koszosan, James Potterrel az igazgatói irodában, aki leállt veszekedni a varázslóvérről egy volt igazgatóval. Remek nap. Igazán remek.

- Potter! Hé! Hallod? Hagyd abba! – Lily megragadta a fiú karját és elkezdte rángatni – Gyere, tűnjünk innen, mielőtt… - hirtelen kinyílt az ajtó, ami az íróasztallal szemben helyezkedett el, ráadásul hatalmas volt- nem is értette Lily, hogy miért nem vette észre korábban-, és belépett minden idők egyik legünnepeltebb mágusa, Albus Dumbledore. Az idősúr először megdöbbent, de nem is a helyzet miatt, még csak nem is James miatt, akinek a kezében a professzor papírjai voltak, hanem Ő, Lily miatt.

- Csendet, ha kérhetem! Legyenek szívesek! – szólt a portréknak, akik azon nyomban elhallgattak. Dumbledore meghajolt előttük, és a helyére fáradt: az íróasztal mögötti székbe.

- Igazgató úr! – szólalt meg Phineas Nigellus. – Ezek ketten betörtek ide, hogy ellopjanak valamit! Nézzen a Potter gyerekre! A szeme se áll jól! – mondta felháborodottan Dumbledorenak, aki csak legyintett egyet, és ujjait összeillesztve az asztalra fektette, majd előredőlt a székében.

- Miben állhatok szolgálataitokra? – kérdezte, mintha nem is engedély nélkül jöttek volna be a szobájába.

- Nos, professzor úr, én csak egy papírt kerestem – vallotta be őszintén Potter, ami igazán meglepte Lilyt. Azt hitte, hogy a fiú össze-vissza csűri és csavarja majd a dolgokat, csak azért, hogy megússza. De nem. Őszintén bevallotta, hogy keres valamit. Már csak az a kérdés, hogy, ha Dumbledore tőle kérdezi meg, akkor mit mond? Azt, hogy Piton egy kietlen folyosóra csalta, ahol verset olvasott, és rózsát adott neki? Na meg le is smárolta, amire nagyon nem akart visszaemlékezni.

- Mégis miféle papírt keresett, Mr Potter? – kérdezte az igazgató úr. James már éppen nyitotta volna a száját, amikor Lily közbe vágott.

- Ezt – tartotta oda Dumbledore elé a lány.

- Nocsak, Ms Evans. Micsoda meglepetés – mondta az igazgató. Lily szinte hallotta, hogy a következő kérdése az lesz, hogy És mi járatban erre? Ehelyett azonban: - Igen? Ez kellett magának, Mr Potter? – vette el a feltépett borítékot Dumbledore.

- Mégis honnan tudtad? – kérdezte James Lilytől.

- Mindegy. Csak… sejtettem – hárította a lány, és próbálta telepatikusan közölni a fiúval, hogy, ha egyszer kijutnak, innen elmagyarázza. Azonban Lily látta, hogy James nem értette a célzást, és gyorsan megelőzte a fiút, mikor látta, hogy tovább akar faggatózni.

- Dumbledore professzor úr, nagyon, nagyon sajnáljuk, hogy bejöttünk az irodájába az engedélye nélkül. Vállaljuk a felelősséget – mondta Lily szemlesütve.

- Nem! Professzor úr, csak az én hibám! Lily nem tehet semmiről. Engem büntessen, ne őt! – vágott közbe James. Lily tátott szájjal bámulta a fiút. Sosem gondolta, hogy egy ilyen helyzetben megvédené őt. Igazából, sosem gondolta, hogy lesz valaha ilyen helyzetben.

- Méltányolom Mr Potter, hogy védi Ms Evanst, de a tényeken nem változtat, miszerint mind a ketten jelen vannak – mondta komoran Dumbledore. Lily látta Jamesen, hogy mondani akar valamit, de nem hagyta, hogy rontson a helyzeten: megszorította a fiú karját, amit az óta sem engedett el.

- És mégis mi oka volt eltulajdonítani ezt? – emelte fel ismét a borítékot az igazgató.

- Tudja, professzor úr, mi… vagyis főleg én, egy kicsit megtréfáltuk McGalagony professzort, és nem akartam, hogy miattam kicsapják a többieket is, ezért elhatároztam, hogy bejövök, és Sirius meg Remus papírját elviszem. Az enyém nem érdekel – tette hozzá, majd mélyen Dumbledore kék szemeibe nézett.

- Megértem, megértem – mondta a professzor. – Csakhogy, megszegte a házirendet – továbbra is csak Jamest nézte – mindazonáltal lenyűgöz az őszintesége és önzetlensége – James szemei felcsillantak. – Azt hiszem, ez esetben eltekintek az ön és barátai eltanácsolásától.

- Köszönöm uram – hálálkodott James, ám egy dolog még mindig volt. Mi lesz Lily sorsa?

- És én, Dumbledore professzor? – kérdezte Lily halkan. Dumbledore végre ráemelte tekintetét.

- Ön, Ms Evan? – kérdezte. – Ha megkérdezném, hogy miért van itt, el szeretné mondani nekem?

- Őm… nem, azt hiszem, nem - válaszolta Lily szemlesütve.

- Értem. Nos, ebben az esetben elmehetnek – Lily és James boldogan mosolyogtak egymásra.

- Köszönjük, uram – köszönte meg James, majd egy biccentéssel hátraarcot csinált, és elindult az ajtó felé. Lily, aki addigra elengedte James kezét, ránézett Dumbledorera és szívét átjárta a tisztelet, ez iránt az ember iránt. Eddig is tisztelte, de most, ha lehet, még annál is jobban.

- Viszlát, Dumbledore professzor! – köszönt Lily illedelmesen, az igazgató úr pedig intett egyet öreges kezével. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó még mielőtt James odaért volna, és belépett rajta McGalagony professzor.

- Nocsak, nocsak. James Potter – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés