Ena's 

A Nap gyermekei
 

- Ritka látványnak lehetnek szemtanúi, kedves nézőink – kezdte a riporter a helyszíni tudósítást egy régi építésű családi ház küszöbén állva. – Itt, az angliai North-Chesterben évtizedek óta nem születtek ikrek – a köpcös tudósító stábjával együtt bevonult a ház nappalijába, ahol a büszke anya és két csöppsége várta őket. – Íme, itt van Rise és Dawn Sawyer, városkánk legújabb egyben legifjabb lakói – folytatta a férfi. Az ikrek békésen pihentek babaágyaikban. Különleges vörösesszőke hajukat leszámítva teljesen átlagos csecsemőknek látszottak.
- Ms. Sawyer, nagyon meglepődött, amikkor megtudta, hogy ikrei lesznek? – kérdezte a kíváncsi riporter. Az asszony kedves mosollyal fogadta a kérdést, majd egy pillanatnyi szünet után válaszolt:
- Nem, eredetileg csak egy babát jósoltak nekem az orvosok. Csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy valójában ikreket várok.
- Valóban? Hogy lehet ez? – kérdezte a férfi meglepetten.
- Nem tudom, de nagyon örülök mindkét picikémnek – fordította tekintetét a nő gyermekei felé.
- Köszönöm, hogy szánt rám időt, kedves hölgyem. Jó egészséget kívánok mindannyijuknak.
A riporter távozása után az anya kinézett az ablakon, egyenest az égre, nem is sejtve, hogy valaki odafentről éppen őt és új családját figyeli.

Tizenhét évvel később az ikrek már szinte felnőttek. Életük eddig hétköznapinak volt mondható. Azonban ikerpár létükre különbözőbbek már nem is lehettek volna. Semmiben sem értettek egyet, még a legjelentéktelenebb dolgokon is képesek voltak összevitatkozni. A lány, Dawn forrófejű volt és legfőbb szórakozásának az emberek bosszantását tartotta. Sajnálatosan testvére, Rise sokszor esett áldozatául gonosz tréfáinak, aki nővérével ellentétben, szende és jólelkű fiú volt.

- Akkora egy kretén vagy, Rise! – kiáltotta kacagva Dawn egyik este, mikor állítólagos barátnőivel garázdálkodott az utcákon. Testvére természetesen ellenezte ezt, s mint minden alkalommal, most is megpróbálta lebeszélni őt az ilyen rossz cselekedetekről. A lány azonban hajthatatlan volt. Nem hallgatott semmilyen észérvre, nem érdekelték az emberek helytelenítő megjegyzései.
- Nem bánnám, ha nem viselkednél így, Dawn! – válaszolta Rise. A lány azonban ekkorra már messze futott bandájával. A fiút is, mint minden átlagembert bántottak az efféle beszólások, ám Rise nem volt képes szembeszállni nővérével. Dawn elengedte testvére megjegyzését a füle mellett, majd visszafordult, hogy egy utolsót odakiáltson Risenak:
- Mi van? Már megint idétlenkedsz! Miért nem tudsz egyszer visszaszólni? Te nyúlbéla! – csúfolódott tovább a lány.

Rise szomorúan baktatott haza, testvére már megint megbántotta, mint az elmúlt tizenhét évben mindig. Nem tudta, hogy mi okozhatja ezt a hatalmas ellentétet ikertestvére és közte, de valaminek lennie kell a háttérben. Riset már régóta foglalkoztatta ez a feltevés. Mi történhetett kettőjük között? Utánanézett, és megtudta, hogy általában az ikerpárok jól megértik egymást, kijönnek egymással. Ő és Dawn viszont… úgy viselkednek, mintha ellenségek lennének.

Ahogy a hazafele úton ezen elmélkedett egy fénycsóva suhant át az éjjeli égbolton, bevilágítva vele az egész környéket, így Rise jól ki tudta venni Dawnt és a bandáját az utca túlsó végén.

Édesanyja már várta őt, mikor hazaért. Szemei szomorúan villantak először az égre, majd egy szem fiára.
- Szia, anya! – üdvözölte Rise. Melléérve átkarolta anyja vállát, hogy vigasztalja. Elena Sawyer az ikrek születése óta letargikusan szomorú, gyermekeinek azonban nem árulta el okát. Nem akarta őket felzaklatni. Hiszen még olyan fiatalok. Éljenek még egy kicsit, amíg nem késő.
-Szervusz, fiam! – köszönt vissza Elena. – A nővéred?
- A „barátaival” van – közölte Rise érzelemmentesen. – Nézd! Ott vannak. Innen jól látszanak – mutatott az utca másik végén lévő csoportra. – Mondjuk Dawnt nem látom…
- Azért mert Dawn itt van a kapuban, nyomikám – szólalt meg a ház elől az említett személy.
- Dawn! Nem beszélhetsz így a testvéreddel, ezt már ezerszer elmondtam neked! – dorgálta meg lányát Elena.
- Anya, most, hogy Dawn is itt van, szeretnék kérdezni tőled valamit… - kezdett bele Rise félénken.
- Engem ne keverj bele, Öcsi! – hárított a lány. – Most tényleg nem csináltam semmit!
- Jelen esetben nem erről van szó… - forgatta a szemeit a fiú. – Dawn, te nem szoktál elgondolkozni azon, hogy miért vagyunk ennyire különbözőek?
- Nem, egy cseppet sem, de áldom az Eget, amiért nem olyan lettem, mint Te!
- Hahaha… nagyon vicces vagy! – felelte ironikusan Rise. – Na mármost, én rengeteget elmélkedtem ezen… és… Anya, szerintem titkolsz előlünk valami fontosat.
- Ho-honnan veszed ezt, Rise? – hüledezett Elena.
- Igen, Öcskös! Mire ez a nagy filózás? – heccelte Dawn továbbra is testvérét.
- Légy szíves, ha nem tudsz valami értelmeset hozzáfűzni, meg se szólalj! – vágta hozzá Rise élete első goromba megjegyzését nővéréhez.
- Húha, Risie, csak nem beszóltál?! Gyere, álljunk ki, mint nő a nővel! – vigyorgott diadalittasan a leányzó.
Rise csúnyán nézett rá, majd visszafordult édesanyjukhoz. Nem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét.
- Anya, kérlek. Tudnunk kell, hogy miért vagy szomorú, mert az minket is azzá tesz – hozta fel ismét az eredeti, ám feltűnően került témát a fiú.
- Rise Sawyer! Nem tudom, hogy miért találsz ki ilyen történeteket…
- Ugyan már! –szólalt meg hirtelen Dawn, anyja szavába vágva. – Még nekem is feltűnt – a felé irányuló hitetlenkedő pillantások láttán hozzátette: komolyan mondom! Anya, nagyon rosszul tudsz hazudni!- az anya egy megadó sóhaj közepette csak ennyit mondott:
- Rendben van – fordult ismét az ég felé, miközben magyarázatába kezdett. – De szólok előre, ha olyat hallatok, aminek nem örültök, akkor csak magatokra vethettek! – tette hozzá sejtelmesen.
- Halljuk, anya! – fonta össze karjait mellkasa előtt Dawn. Rise hevesen bólogatott, kimutatva egyetértését.
- Szóval, körülbelül két évtizede, egy ugyanilyen csillagos éjszakán megismertem egy különleges férfit. Nála furcsábbat, egyben csodálatosabbat még nem láttam – pillanatnyi feszült csend következett, majd anyjuk Dawn zavarát látva, lényegre törően folytatta - Elmesélte nekem, hogy Ő más, mint mi. Más, mint egy egyszerű földi halandó.
- Mégis ki vagy inkább mi volt Ő, akkor? – kérdezte Rise halkan. Anyja jelentőségteljesen rájuk nézett: - Ő a Nap Ura. Az édesapátok.
- Miii?! – kiáltották egyszerre az ikrek.
- Nem csodálom, hogy meglepődtetek… először én is alig hittem neki, hiszen hogy létezhetne már olyan hihetetlen dolog, hogy a Napnak „Ura” van? Képtelenségnek tűnik, ám mégis igaz, ahogyan az is, hogy teljesen beleszerettem. Hosszú évekig éltünk együtt birodalmában, azonban amikor kiderült, hogy a szívem alatt egy gyereket hordozok, mindent megváltoztatott. Nem maradhattam ott, azt akartam, hogy a gyermekem normális körülmények között nőjön fel…
- Várj, anya! Végig egyes számban beszélsz rólunk. Miért? – kérdezte Rise. Anyja habozott.
- Az eredeti kérdés most valahogy jobban izgat – szólt közbe Dawn.
- Azt hiszem, én nem tudok kielégítő választ adni nektek a kérdéseitekre – mondta csüggedten az asszony.
- Akkor miért nem kérdezzük meg róla apánkat? – pillantott először Risera, majd Elenára Dawn. Anyja arcából kifutott a vér.
- Szó sem lehet róla. Tizenhét éve nem láttam azt az embert. Nem mehetek csak így oda hozzá, hogy: Helló, Shawn, csak azért jöttem vissza, miután elhagytalak, mert a gyerekeid -akikről egyébként nem tudsz- tudni szeretnének valamit. Addig én várok odakint, jó?
- Kérlek, anya! – kérlelte Rise kétségbeesett szülőjét. – Tudnunk kell, hogy milyen az apánk, és mindent. Jogunk van hozzá.
- Rendben, nem bánom. Igazatok van, meg kell tudnotok egy-két dolgot magatokról. De egy szót sem fogok szólni ahhoz a szeméthez! – zárta le anyjuk a témát.
- Helyes a beszéd! Akkor, indulunk is? – kérdezte bezsongva Dawn.
- M-máris? Azonnal? De én még nem vagyok felkészülve… - dadogta Elena.
- Dehogyisnem! Nincs mitől tartanod, ott leszünk neked – mosolygott kedvesen Rise, bár már ő is ugrált volna az izgalomtól.
- Köszönöm – mondta meghatódva édesanyjuk. – Mindazonáltal nem lenne szerencsés éjszaka zavarni őt… hiszen ilyenkor nagyon fáradt, és biztosan dühös lesz…
- Anya! – fortyant fel Dawn. – Pont ilyenkor kell zavarni, méghozzá két okból. Egy: mert nappal felteszem, dolgozik, vagy akármit is csinál egy Nap Úr… Kettő pedig : legalább fel tudod húzni az agyát… Hát nem lenne jó tréfa?! Tizenhét évig színedet se látja, aztán egyszer csak megjelensz a két gyerekeddel, ráadásul éjnek évadján. Tuti, tök pipa lesz! – lelkendezett gonoszan a lány.
- Igazad van! Ki fog akadni. Menjünk most! – Elena gyorsan befutott a házba, majd legalább fél perc elteltével újra megjelent a bejárati ajtóban egy gyönyörű nyaklánccal a kezében.
- Ez csodaszép! Miért hoztad? – Rise két ujja közé fogta az aranyláncon lógó Napot formázó medált, majd alaposan szemügyre vette.
- Apátoktól kaptam még az egyik randevúnkon. Olyan ékszer, amivel könnyen elutazhatok a birodalmába és vissza. Nagyon praktikus ajándék. Dawn, kérlek, segítenél felvenni? – hajolt oda lányához a nő.
- Csak akkor működik, ha a nyakadon van? – kérdezte Rise.
- Igen, csak akkor, legalábbis azt hiszem. Mindig rajtam volt olyankor, amikor hozzá igyekeztem.
- És mi hogyan fogunk odajutni? – aggodalmaskodott a fiú.
- Fogjátok meg a kezemet, és ne engedjétek el addig, amíg azt nem mondom! Még csak véletlenül se! Értettétek?! – azzal megragadta gyermekei kezét, majd egy fénycsóva kíséretében tovatűntek.

Az utazás rövid volt, de kimerítő. Az ikrek olyan erősen szorították édesanyjuk kezét, hogy az összes vér kifutott sajátjaikból. Egy nagyon világos helyre érkeztek. Növények voltak mindenfele, bár nem olyanok, mint amilyenek a Földön megtalálhatók lennének. Hatalmas arany színekben pompázó virágok és fák lepték a talajt, aminek az állaga olyan puha volt, mint a vaj.
- A föld, amin lépkedtek igazából felhő – közölte nosztalgikusan az anyjuk. Szemmel láthatóan hiányzott már neki a hely.
Ahogy lépkedtek lábaik bele-bele süppedtek a könnyű anyagba, amely néhol olyan érzést keltett a fiatalokban, mintha a levegőben sétálnának.
- Sokat jártál itt, anya? – kérdezte Rise, ahogy egy éppen kibúvó narancssárga növény mellett haladtak el.
- Elég sokat, igen. Mondhatni ez volt az otthonom – nézett fel szomorkásan az éjszaka is világos narancs, rózsaszín és aranyszínű égboltra. Nézzétek, ott a fák mögött! – mutatott egy távoli pontra.
- Az a háza? – hitetlenkedett Dawn, ahogy a hatalmas kastélyszerű épületet bámulta.
- Inkább a palotája – mosolygott Elena. – Tudod, ő itt amolyan király féle – közölte nemes egyszerűséggel.
- Elég nagyravágyó alak lehet – jegyezte meg a lány. Anyja elnevette magát.
- Igen, valóban az.
A kis család hamarosan a palota bejáratához ért. Az őrök nem tudták mire vélni Elena hirtelen felbukkanását, de azért beengedték a gyerekeivel együtt, hiszen mégiscsak ő volt királyuk egykori menyasszonya.
Az épület belülről is ugyanolyan hatalmasnak tűnt, mint kívülről. Az ikrek nem győzték csodálni a falakon lógó gyönyörű portrékat, a kuszán elhelyezett kőszobrokat, valamint - valószínűleg apjuk jellemére valló - óriási festményt saját magáról. A férfi magas volt, napbarnított bőre pedig virított a hófehér keretben. Szőke haja elegánsan, már-már arisztokratikusan volt hátrafésülve, szürke szemei, mint két jégcsap fénylettek férfias arcában. Magas volt, akárcsak fia, Rise. Fess kiállású, befolyásos embernek tűnt, és valójában is az volt, bár a tóga, amit viselt, Dawn szerint elég röhejesen festett rajta.
- Hát, itt volnánk – nézett körbe Elena is. Halk szavai ágyúdörgésként hatottak a hatalmas előcsarnokban.
- És hol van… ő? – kérdezte kicsit félve Rise. Borzasztóan kíváncsi volt apjára.
- Itt vagyok! – hangzott egy erős, mély hang mögülük. A jövevények egyből arra fordultak, majd szembetalálták magukat a - tényleg hatalmas - Úrral. – Miért vannak idegenek a palotámban?! Őrök! – majd mikor közelebb ért, és megismerte a nőt, leintette a feléjük igyekvő katonákat.
- Elena? Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a férfi lágyan, majd mikor rájött, hogy hangjából süt a szomorúság gorombább stílusban kezdett el beszélni vele:

- Miért jöttél ide? Ennyi év után… és kik ezek? Nem ismerem őket – nézte meg alaposabban az ikreket.

- Szervusz, Shawn – köszöntötte Elena volt vőlegényét. A férfi mit sem változott az elmúlt évek alatt. Még mindig vonzó és sármos volt. – Had mutassam be neked a gyerekeimet, Dawn és Rise Sawyert.
- A gye-gyerekeidet? Ezek a te… gyerekeid? – a király nagyon meglepődött. Hiszen ő elintézte… Ő mindig jó munkát végez…
- Igen, Uram – lépett előrébb Rise, aki csak egy fejjel volt alacsonyabb apjánál. Testalkatuk is szinte teljesen egyforma volt.
- Értem – mondta Shawn, majd visszafordult Elenához. – Hogy lehetnek ők a te gyermekeid? Férjhez mentél, vagy mi? – kérdezte megjátszott közönnyel az Úr.
- Nem… nem mentem – válaszolta szintén közömbösen, kerülve a férfi pillantását a nő.
- Akkor hogy? – értetlenkedett tovább Shawn. Elena nem bírta tovább, kitörtek belőle a szavak.
- Tizenhét évvel ezelőtt teherbe estem egy férfitól, aki más volt… aki több volt, mint egy átlagos ember – nézett végre a férfi szemébe Elena. – Nagyon szerettem őt, de nem szerettem volna, ha a gyermekem az ő otthonában nő fel… Hiszen, nincs ott semmi, amit egy normális gyerek megérdemelne. A férfi nem hagyhatta el otthonát, mert egy nagyon fontos, befolyásos személy volt, így úgy döntöttem, hogy visszatérek az eredeti otthonomba, és felnevelem a kicsit, akármennyire is fájt ez nekem. Megmondtam neki… arra számítottam, hogy megérti, és támogat, de nem így lett… Kiabált velem, és megfenyegetett, nem fogja hagyni, hogy a gyerek elszakítson minket egymástól – a teremben mindenki hallgatott. – Nem foglalkoztam vele, hazamentem és a várt kisfiú helyett egy fiúnak és lánynak adtam életet. Az én ikreimnek – nézett szeretetteljesen a mellette álló, és figyelmesen hallgató gyermekeire.
- Tehát, ez azt jelenti, hogy ők… ők az enyémek? – fogta fel végre a férfi. – De hiszen én… - elharapta a mondat végét.
- Hiszen te? Mit szeretnél mondani, Shawn? – kérdezte tőle Elena karba tett kézzel. Természetesen a nő tudta, hogy mit művelt, de hallani akarta a férfi szájából is.
- Én… én megöltem őt… vagyis őket – ismerte be végül. Rise és Dawn elképedve hallgatták. Meg akarta ölni őket? A tulajdon apjuk? Ez több a soknál.
- De hát miért? Miért utáltál minket ennyire? - tört ki végül Dawn.
- Nem, én nem tudtam, hogy ketten vagytok… egyébként is csak a hirtelen haragom miatt volt… természetesen nem gondoltam komolyan… Szörnyen megbántam, egész idáig szinte teljesen felemésztett a bűntudatom… - mondta, majd elindult újdonsült gyermekei felé.
- Most mit akarsz tőlünk? – kiáltott fel Dawn. – Megint megpróbálsz megölni minket?
- Dawn! Nyugi, ne csinálj semmi őrültséget! – nyugtatgatta Rise testvérét. Az apjuk és nővére közé állt. – Nem engedem, hogy bántsd őt!
- Fiam… nem, eszem ágában sincs bántani őt, téged, vagy bárkit – emelte fel kezeit megnyugtatásképpen. – Mélységesen megbántam mindent! Elena, kérlek! Kezdjük újra! Legyünk egy család! – kérlelte volt menyasszonyát.
- Shawn… ezt nem gondolhatod komolyan… ezek után…
- Egy pillanat! – szólt közbe Rise. – Anya, honnan tudtad, hogy apa… vagyis a Nap Úr megpróbált minket megölni? Akkor még a hasadban voltunk, nem? – kérdezte. Elena egy nagyot sóhajtott… nem volt biztos a válaszában. Nem tudta, hogy mit fognak szólni, ha megtudják…
- Nagyon eszes fiú vagy, Rise – kezdte a nő. – Be kell, hogy lássam… elég nagyok vagytok már. Megtudhatjátok az igazat - megköszörülte a tokát, majd belekezdett:

- Eredetileg csak egy babát vártam… nem értettem, hogy akkor vajon hogy lett egyből kettő. Aztán eszembe jutott, amit te mondtál, Shawn – fordult a férfi felé. – Azt, hogy mindent megteszel, hogy együtt maradjunk, és képes lennél ezért ölni is… Tudtam, hogy a babát akarod. Ha ő nincs, akkor újra boldogok lehetünk. Legalábbis te ezt gondoltad…
- De nem tudtam megölni – vágott a szavába Shawn.- Meg akartam, és mind a mai napig abban a tudatban éltem, hogy meg is tettem. Ehelyett viszont itt vagytok ti – mutatott ikrei felé. – Talán… áh, fogalmam sincs… lehet, hogy a gyilkos átkom nem megölte a magzatot, hanem kettészakította a lelkét?
- Hogy mi? – hitetlenkedett Dawn. – Hogy én és ő? Egyek vagyunk?
- Ezt én nem értem – szólt közbe Rise. – Ha én és Dawn tényleg egy ember lennénk, akkor miért… Állj! Rájöttem! Tehát ezért vagyunk ennyire különbözőek! Mert a lelkünk „jó” részre és „rossz” részre szakadt. Akkor te vagy a rossz, én meg a jó! Tudtam!
- Minden emberben van jó és rossz, vannak női és férfi vonásai, tulajdonságai – kezdte Elena. - Bennetek viszont csak az egyik véglet van. Benned, Rise a jóság és férfiasság. Mindig megvédtél engem, kiálltál a barátaidért, szeretteidért, ahogyan azt egy jó fiúgyermeknek illik. Te, Dawn képviseled a rossz oldalt, emellett igazi lányhoz méltón mindig talpraesett, és önálló voltál. Így tesztek ki ketten egy egészet. De én úgy szeretlek benneteket, ahogy vagytok, és nem adnálak oda senkinek, semmiért – odament és megölelte kincseit, majd Shawnhoz fordult. – Azt hiszem, meg tudok bocsátani, de ki kell érdemelned a bizalmamat – mondta, majd odahajolt és megcsókolta. Miután elengedték egymást megbeszélték, hogy mind itt fognak élni a Nap Birodalomban, mint egy nagy és boldog család.
- Gyertek ide, Nap gyermekei! – hívta magához ikreit a király. – Meg tudtok nekem valaha bocsátani? – Rise és Dawn egy heves mozdulattal apjuk nyakába borultak, majd hatalmas örömmel a szívükben nyugtázták, hogy innentől más életük lesz, az egyszer biztos. Miután megtudták az igazat, más szemmel néztek egymásra. Saját magukat látták, egy emberként.

Vége.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés