Ena's 

 Hazafelé indultam az erdőn keresztül… Alig láttam valamit, és hallani is csak a szél süvítését hallottam. Emlékszem, a fejemben egy dal szólt, amit aznap sokszor hallgattam… A melegségre gondoltam, ami a dalból áradt és, ami otthon várt. Futottam, mert a hó egyre erőszakosabban tépázta a körülöttem hajlongó, törékeny fákat. A kitaposott út nagyon csúszós volt, reménykedtem, hogy nem esek el… De a dal, ami nem akart szűnni biztatott. Így hát futottam, és futottam. Éreztem, hogy egyre bizonytalanabb a lábam, hogy a talaj, amin haladok egyre ingatagabb. De nem álltam meg, képtelen voltam. Vártak engem. Ő várt. Folyton arra gondoltam, nem hagyhatom, hogy csalódjon bennem! Bízik bennem. Oda kell érnem időben!

Ez volt az, ami hajtott, még akkor is, ha tudtam, talán sosem érek oda hozzá. Talán sosem látom többé kedves arcát, ahogy rám nevet, és azt mondja: Te kis buta! Ne hajszold túl magad!

Folyton ezt mondta. Azt akarta, hogy jó legyen nekem. Mindent meg akart adni nekem. Ezért kellett sietnem.

Éreztem, ahogy a lábam meg-megcsúszik a jeges talajon. Megrémültem olyankor, de nem álltam meg.

Aztán hirtelen… a bal lábam… Csak erre tudtam gondolni. Csak arra az iszonyatos fájdalomra, ami a bal bokámtól húzódott felfelé, egészen a derekamig. Földre rogytam, és sikítani akartam, de egy hang sem hagyta el a számat. Meg akartam érinteni a fájó pontot, de nem voltam képes megmozdulni. Szörnyen féltem.

A hóban feküdtem, átfagyva, dideregve, miközben végig Ő járt a fejemben és az ajándék, amit neki vettem. Az az ajándék, ami miatt olyan messzire kellett utaznom. Nem adhatom fel! – gondoltam. Ismét megpróbáltam megmozdulni, ám minden kísérletezésemet újabb kudarc követett. Ekkor ismét eszembe jutott a dal. Az, amelyik egészen idáig elkísért, amelyik velem volt, és hajtott előre. Most hova tűnt? Miért nem hallom?

Megszűnt a külvilág.

Ahogy a dalt sem hallottam már a fejemben, úgy nem láttam körülöttem semmit. Olyan volt, mintha éjszaka lett volna, ám tudtam, hogy még csak délután van. Törtem a fejem. Hogy juthatok ki ebből a csapdából? Megpróbáltam rá gondolni. A szerelmemre, azonban már az Ő arcát sem tudtam felidézni, ugyanúgy, ahogy a dalt sem.

Elvesztem. Végleg.

Ekkorra már a fájdalmat sem éreztem, akárcsak a hideget. Meghaltam volna? Lehetséges, hogy… hogy ez a halál?

Nem akartam elhinni. Hogy halhatnék meg épp most? Most, amikor számít rám! Most, amikor vár haza!

Sírni akartam. Arra gondoltam, hogy sírok… Vajon tényleg sírtam? Nem tudom. Már abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok. A saját arcomat sem tudtam felidézni. Nem tudtam, hogy nézek ki. A nevemre sem emlékeztem.

Meghaltam.

Biztos voltam benne.

De akkor hol vannak az angyalok? Hol vannak, hogy elvigyenek innen? Hol késnek ennyit? Miért vagyok ennyire nyomorultul egyedül? Mi rosszat tehettem? Erre aztán végképp nem emlékeztem.

Annyira próbáltam Rá gondolni. Annyira nagyon! Ha Ő nem is, az iránta való szerelmem még ott élt bennem. Azt nem tudtam kiverni a fejemből, és nem is akartam! Elhatároztam, hogy látni fogok, elhatároztam, hogy érezni és hallani fogok…

… Amikor felébredtem, és kinyitottam a szememet, egy vakítóan fehér helyiségben találtam magam. Kellemesen meleg volt, és egy ismerős szám ment valahol egy rádióban. Lenéztem magamra, és meglepődve vettem észre, hogy homályosan látok. Ekkor egy kedves hang szólalt meg mellőlem:

- Édesem, ne sírj! – egy meleg kéz érintette az enyémet. Ez valóság lenne? Vagy az angyalok mégis eljöttek értem?

- S-sírok? – a hangom rekedt volt. Tudni akartam, vajon tényleg sírok-e, vagy csak hallucinálom.

- Igen, kedvesem – a hang irányába fordítottam a fejemet, és Ő ült mellettem. Láttam az arcán az aggódást, láttam a kialvatlanság jeleit. A szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Mióta lehetek itt? Vajon Ő mióta van itt? A testem remegni kezdett, a szívem megállíthatatlanul dübörgött odabent. Legyőzhetetlen lett. Akárcsak én. Mindent ki akartam neki önteni. Mindent, ami zaklatott lelkemben kavargott. Hiszen mikor máskor adhatom tudtára, amit érzek? Sosem lehet tudni, mikor beszélsz a számodra fontos emberekkel legközelebb. Lehet, hogy soha.

- Én… - kezdtem, de a hang a torkomon akadt.

- Ssss! – szólt gyengéden. – Ne erőltesd túl magad!

- Nem… én… én csak… - Nem voltam képes megfogalmazni a gondolataimat.

- Tudni szeretnéd, hogy mi történt? – kérdezte.

- Igen – sóhajtottam.

- Hmm… hogyan is kezdjem? – töprengett. Minél gyengédebben szerette volna tudtomra adni a történteket. – Szóval, az elején kezdem: Vártam rád, és, amikor észrevettem, hogy nem érkeztél meg időben, elkezdtem aggódni. Nem mertem semmi rosszra gondolni, optimistaként csupán azt feltételeztem, hogy egy kerülő úton jössz, vagy, hogy megálltál valahol a nagy vihar miatt. – a szemeibe néztem, és megnyugvás helyett bűntudatot láttam bennük. Meglepődtem. – Persze, tudom, hogy naiv voltam – folytatta – de mi másra gondolhattam? Amikor legalább egy fél órája otthon kellett volna lenned, nem bírtam tovább, felöltöztem, és elindultam abba az irányba, amerről neked kellett volna jönnöd. Hatalmas volt a hóvihar. Az orrom hegyéig sem láttam. Kétségbe estem, vajon, hogy foglak így észrevenni?! De nem adtam fel. Mentem tovább. A nevedet kiabáltam, reméltem, hogy meghallasz, ha esetleg a közelemben vagy, de amint elhagyta a neved a számat biztos voltam benne, hogy nem hallhatsz, ugyanis még magamat sem hallottam. – megszorította a kezemet. Jézusom! Mennyi bajt okoztam neki! Alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. – Innestől kezdve megváltozott a gondolkodásom. Biztos voltam benne, hogy valami történt veled. Tudtam, hogy erős lány vagy, és nem adod fel, de azért bíztam abban, hogy minél előbb megtalállak. Amikor legalább egy órája kutattam utánad az erdőben, egy foltot vettem észre egy árokban. Óvatosan odamentem, és, amikor megláttam, hogy te vagy az, a szívem kihagyott egy ütemet. – Ekkor már hangosan sírtam. Nem tudtam irányítani kitörni vágyó érzelmeimet. Letörölte a könnyeimet, majd két kezébe fogta az arcomat. – Magam felé fordítottalak. – folytatta. – Az arcod szörnyen sápadt volt, nem sokban tért el a körülötted lévő hótól. Megnéztem a pulzusodat és ismét fellobbant bennem a remény lángja. Alig vert a szíved, de vert, és nekem éppen elég volt ahhoz, hogy újra higgyek. Óvatosan felemeltelek, vigyáztam, hátha van törött csontod. Azután a karjaimban tartva kimentem az erdőből, és ide hoztalak. – fejezte be a mesélés ezen részét. Hatalmas hálát éreztem a szívemben. Ha ő nincs… már én sem lennék – gondoltam. A szerelem, mely egyre nagyobb és nagyobb lett teljesen átjárta a testemet. Nem fáztam többé, és, talán még az arcom is kipirult közben. De nem kaptam választ minden kérdésemre:

- És… mi van velem?

- Az orvosok szerint megmaradsz – kacsintott rám. De hiányzott ez az ember, ez a mosoly, ez a ravasz mosoly!

- Lehetne egy kicsit bővebben? – mosolyodtam el végre én is. Mélyet sóhajtott, majd rám emelte tekintetét.

- Eltört a bokád, és a térdedet meg kellett műteni. Az egyik ínszalagod elszakadt.

- Óó… értem… - néztem ismét a lábamra. Eszembe jutott a hatalmas fájdalom. Megrándult az arcom az emlékre.

- Mi az? Fáj? Kérjek fájdalom csillapítót? – ugrott fel máris.

- Nem, nem, dehogy! – húztam vissza a székre. – Nem, csak… eszembe jutott, hogy mennyire fájt. Szép kis karácsonyt csináltam! – szemeimet ismét könnyháló fedte.

- Ugyan, drágám! Ne mondj ilyet! Hiszen együtt vagyunk! És szeretjük egymást. Ez a lényeg! – bújt oda hozzám. Átölelt én pedig készségesen dörgölőztem meleg, biztonságot nyújtó mellkasához.

  - De hogy voltál olyan erős? – búgta a kérdést a nyakamba.

- Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy szeresselek téged, az ok, amiért élek, te vagy! – Felnézett. Újabb könnyáradat zúdult le kipirosodott arcomon, amikor láttam, hogy az ő gyönyörű szemeibe is könny szökött. Újra megölelt, és tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Lenéztem a földre, és láttam, hogy a széke lábánál egy kis csomag áll. Benne az ajándékommal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés