Ena's 

Mint tűz a kandallóban

„ Te adsz-é erőt a lónak, avagy a nyakát sörénnyel te ruházod-é fel?

Felugraszthatod-é, mint a sáskát? Tüsszögése dicső, félelmetes!

Lábai vermet ásnak, örvend erejének, a fegyver elé rohan.

Neveti a félelmet; nem remeg, nem fordul meg a fegyver elől;

Csörög rajta a tegez, ragyog a kopja és a dárda;

Tombolva, nyihogva kapálja a földet, és nem áll veszteg, ha trombita zeng.”

Jób könyve

-          Hihetetlen dolgokra voltunk képesek, mindig együtt cselekedtünk, ez volt a dolgunk, bízni egymásban. Imádtam, akár egy embert, és most… el fogom veszíteni. Egy aprócska hiba miatt, nem az enyém volt, és nem is az övé, más gondatlansága miatt.

-          Mi történt pontosan Jessie? – nézett rám a nő, az újdonsült pszichológusom. Nagyon érdekes ember volt és sokszor képes is volt elfeledtetni velem a gondjaimat, néha képes voltam kitörölni a fejemből azt, amin keresztülmentem, amit megéltem, ami folyamatosan kísértett engem.

-          December 11-ét írt a naptár, mindig is utáltam ezt a napot… Kora reggel, amikor felkeltem kinéztem az ablakon és láttam, hogy hó borította a tájat, meseszépen nézett ki, a fűzfákról lógott a dér és a közeli tó be volt fagyva. Miután kigyönyörködtem magam lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy teát, míg a víz forrt, addig összeszedtem a ruháimat és a megfelelő kellékeimet egy túralovagláshoz, lassan bugyogni kezdett a szomjoltóm, beledobtam a kellő mennyiségű tea füvet és reggelizni kezdtem. Rápillantottam a konyhasarkában álló öreg órára, és rá kellett jönnöm, hogy késésben voltam. Gyorsítottam lépteimen, majd előkaptam két termoszt és teletöltöttem őket. Elindultam az istálló felé, Ő már ott volt, elnézést kértem tőle a késésért, odaadtam neki az egyik termoszt, és Ő illedelmesen megköszönte. Tíz percen belül kész lettünk a lovak kellő felszerelésével, és megállapítottuk, hogy most már útnak indulhatunk, így is tettünk.

Mindig biztonságban éreztem magam, amikor vele voltam. Mindent megosztottunk egymással, tudtuk a másik legnagyobb és legsötétebb titkát is, néha úgy éreztem, mintha a bátyám lenne, de valójában csak egy nagyon jó barát, egy volt a legjobbak közül…

Szóval körülbelül másfél órája lehettünk kint, amikor felvetettem az ötletet, hogy mi lenne, ha versenyeznénk a hídig, ez körülbelül egy két kilométeres szakasz lehetett.

Sosem mentünk ugyanazon az úton, szerinte mindig van egy rövidebb út, és általában be is bizonyosodott, hogy tényleg az a helyes.

Azon a napon viszont én értem hamarabb célba. Nem hittem a szemeimnek, hogy ez egyáltalán lehetséges. Elővettem az órámat és figyeltem az időt, hogy majd megmondhassam neki, hogy mennyivel értem oda előbb, már két perc is eltelt, de nem jött, elindultam azon az úton, amit ő használt. Az egyik kanyar után megláttam Admirálist, a gyönyörű rézvörös angol telivért, és ahogy egyre közelebb értem, észrevettem, hogy a lovasa nincs rajta. Kétségbe esetten vágtattam közelebb, leugrottam a nyeregből és egyenesen hozzá rohantam, letérdeltem mellé, lassan vert a szíve, túl lassan, a kabátom zsebéből a lehető leggyorsabban kotortam elő a mobil telefonomat, és tárcsáztam a mentők számát, majd a szüleimet.

Őt azonnal elvitték a kórházba, és még a mai napig is ott van, gépek éltetik… - sokáig bírtam sírás nélkül, de itt a hangom elcsuklott és meg kellett állnom. Pedig elhatároztam, hogy most el fogom mondani könnyek nélkül. Vettem egy mély levegőt és folytatni kezdtem. – Azóta minden teljesen megváltozott, a ló farmunk eddig egy kiválóan működő hely volt, most viszont lassan a csőd szélén állunk. Admirális teljesen megvadult, több mint két hete ki sem hozták a bokszából, és egyre csak idegesebb és idegesebb lesz, és pár nap múlva elaltatják.

-          Miért lesz elaltatva? – kérdezte a barna hajú nő.

-          Nevelőapám szerint nem lehet olyan lovakkal foglalkozni, amelyek így viselkednek, mert ez rontja a farm hírnevét. Szerintem csak meg kéne mutatnia, hogy képes egy ilyen lóval is foglalkozni, higgye el, ha az emberek látnák, hogy valaki még egyszer felül arra az állatra, minden megváltozna.

-          Te meg tennéd ezt…?

-          Sosem ültem még annak a lónak a hátán, sőt sokszor nem is jöttünk ki jól.

-          Ezt hogy érted? – ráncolta a szemöldökét.

-          Valójában, a két lónak valamilyen okból nem volt jó kapcsolata, illetve nem szerették egymást, egyszerűen nem tudtak együtt működni.

Tudja, azóta az eset óta érdekes álmok gyötrenek, látom, ahogy az utcák és a környezetemben lévő dolgok szépen lassan elégnek, és nem tudok mit tenni, csak nézem és állok. Majd valahonnan Ő is felbukkan, mellém lépeget és átöleli a vállam. Tudja, vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira hiányzik valaki, hogy szeretné kiszakítani az álmaiból a valóságba, csak azért, hogy megölelhesse, legszívesebben én is ezt tenném most. Túlságosan is félek, hogy elvesztem ezt a csodás embert.

-          Mikor voltál utoljára nála?

-          A kórházban? Körülbelül három napja, nagyon nehéz számomra, hogy elmenjek hozzá, mármint lelkileg. Nézni azt az embert, akivel egykor órákat, napokat töltöttem együtt, és most gépek éltetik… Szörnyű érzés, nem kívánom senkinek, de tényleg, még a legnagyobb ellenségeimnek sem.

-          Amikor bementél hozzá, akkor hogy volt? – Keresztbe tette lábait, és próbált egy másik pozíciót keresni a fekete bőrfotelben.

-          Nem valami jól, ha valaha is felkel, akkor sem lesz már a régi, túl régóta fekszik eszméletlenül.

-          Tudod a mai napra szánt időnk lejárt, majd találkozunk két nap múlva. Rendben?

-          Rendben.

Azon a napon valahogy sokkal könnyebbnek éreztem magam, lenyugtatott ez a beszélgetés, hazaérkeztem, de senki sem volt otthon. Bementem a nappaliba, begyújtottam a kandallót, és lefeküdtem a vele szemben lévő kanapéra. Néztem, ahogy a lángok nyaldossák a fahasábokat, majd hirtelen felerősödött a tűz. Hitetlenkedve néztem rá, hiszen ez fizikailag lehetetlen. Az égő fadarabokból nem sokára pörnye kezdett szállni, fel a kéménybe, majd eltűntek a szem elől. Meredtem bámultam a lángok tengerébe, majd eszembe jutott Admirális, akit nem sokára megölnek. Tovább néztem a kandallóban sercegő tüzet, hevesen kapott bele a táplálójába, majd ugyanekkora hévvel hátrált meg, és a ló, aki valahol az istálló eldugott sarkában áll, vajon ugyanígy érez, vajon ugyanezt tenné? Az az állat, mindig életet teremetett ebbe az egész kócerájba, nem volt nap, hogy nem követett el volna semmi féle csínyt. Nélküle, olyan lesz a farm, mint a kandalló tűz nélkül, mint a tél hó nélkül, még el sem vitték, de már hiányzik. Egyre jobban felerősödött bennem az érzés, hogy meg kell néznem, most utoljára. Míg egyik felem biztatott, a másik érveket gyűjtött, hogy miért ne nézzem meg, hogy mennyi veszéllyel járhat. Végül mégis kimentem az istállóba. Zafír, a lovam, meglepődve nézett rám, amikor látta, hogy elhaladtam az ajtaja előtt, rá sem pillantottam, valójában, azóta nem ültem rá, képtelen voltam rá. Admirális nem volt a saját bokszában, meglepetten tekintettem körbe, majd hátulról hallottam egy nyerítést, illetve azt, ahogy a lovakat elválasztó fa falat rugdossa, a hang irányába tartottam, és rövid időn belül megtaláltam.

A mindig ápolt, szép és tiszta ló, most csutakos volt, szemei vérben úsztak és vadul zihált, fejem elfordítottam egy pillanatra és lehunytam a szemem, nem akartam, hogy erről a csodás paripáról ezek legyenek az utolsó képeim, úgy akartam látni, ahogy egy hónapja, egy olyan állatot, aki nem félt, nem futamodott meg semmitől, soha nem adta fel, és ha kellett küzdött a végsőkig. Ismertem életének minden egyes pillanatát, de nem gondoltam volna sosem, hogy egy ilyen tragikum miatt veszti életét.

-          Admirális, nézd, hoztam neked valamit – elővettem egy szépen csillogó piros almát. Sokáig csak nézett rám, nem akart közelíteni és meg is értem. – Tudom, hogy szeretnéd, gyere érte, nem foglak bántani - nem mert lépni, egy centit sem.

-          Nézd, nincs nálam semmi, csak ez az alma – lassan benyújtottam neki a másik kezem is, hogy lássa, igazam van. A fejét egy kicsit oldalra billentette, és óvatosan megtett, egy léptet… majd odafutott. Nagyon megijedtem ezért gyors kihúztam a kezeimet. – Adi, nagyon megijesztettél.

Nem mertem még egyszer ezt megcsinálni, inkább bedobtam az almát a jászoljába, és elmentem onnan. Mielőtt elhagytam volna az istállót, meglátogattam Zafírt, egy kicsit féltékeny volt, mert nem őt látogattam először, majd nagy meglepetésére ő is kapott egy almát. Elsétáltam a folyosó végére, és visszatoltam a nagy ajtót a helyére, neki támaszkodtam és próbáltam felfogni, hogy mi is történt igazán. Gondolkodásom közepette a szüleim megérkeztek.

-          Jessie, te mit csinálsz itt? – rivallt rám nevelő apám.

-          Csak megnéztem Admirálist – válaszoltam.

-          Mégis miért?

-          Szerettem volna látni, mielőtt elaltatjátok. Mellesleg holnap bemegyek a korházba.

-          Miért?

-          Szerinted? Meg akarom látogatni! Tudod, ő a barátom! Attól, hogy te nem foglalkozol senkivel, és nem tudsz senkivel sem komolyabban foglalkozni, az nem az én hibám, de akkor ne fossz meg attól, hogy én tartsam a kapcsolatot a barátaimmal. – Nem érdekelt, hogy mit akart mondani, berohantam a házba, magam mögött hagyja mindent. Még mielőtt beértek volna megkerestem Admirális összes papírját, nem tudtam, hogy valójában mit kell keresnem, vagy, hogy mire lesz szükségem, de tisztában voltam vele, hogy muszáj lesz találnom valamit, meg kell mentenem azt a lovat, az a ló, az egyik legjobb versenylovunk volt, és szeretném, ha még egy-két évig az is maradna.

Egész este Adi dolgait néztem, már éjfél is elmúlt, már csak egy papír volt hátra, az anyakönyve, úgy voltam vele, hogy biztos nem lesz semmi érdekes, hiszen ott csak az alapadatok vannak, de tévedtem.

-          Mi a franc… - suttogtam magam elé. Ahogy megnéztem a születési dátumát, rájöttem, hogy ugyanazon a napon született Zafírral, ez egy kicsit felkeltette az érdeklődésem, és a szülők neve is egyezett. Nos, ha ez igaz, akkor, ők ikertestvérek. – Hogy a pokolba? – utána néztem, hogy egyáltalán lehetséges-e az ilyen, és igen az.

Bár nagyon kicsi rá az esély, de ennek a lónak mégis ikrei születtek.

Másnap elmentem a korházba, viszont valami érdekes történt, a tegnapi nap folyamán felébredt, két hétig kómában feküdt és most, felkelt. Nem lehettem bent nála sokat, de megkérdeztem arról, hogy mit tud erről a dologról, hogy az ő lova és az enyém ikrek. Meglepődtem, mert ő tisztában volt ezzel, végig tudta, sőt azt is elmondta, hogy a kanca azon a farmon nevelkedett, csak akkor még nem volt a nevelőapámé az egész kóceráj.

-          És mi történt a kancával? – kérdeztem tőle.

-          Miután megszülettek a csikók, rá egy hétre elpusztult.

-          Miért? – ráztam meg a fejem.

-          Senki nem tudja, nem volt semmi oka, hogy elpusztuljon, és aztán az állatorvos megvizsgálta és felboncolta, semmit nem talált.

-          Elég érdekes, nem?

-          Az, Jessie, az… És Admirális hogy van?

-          Szóval nem mondták el…? – ráncoltam meg a homlokom.

-          Mit? – a pulzusa megemelkedett.

-          El akarják altatni – feleltem.

-          Mégis miért? – képtelen volt elhinni.

-          Tudod, a dolgok, amik veled történtek, nem akarják, hogy megint valami ilyesmi legyen, hogy valaki, aki ráülne, az leessen róla, és esetleg komolyabb baja legyen.

-          Jessie, tudod mi történt aznap? – fogta meg a csuklóm.

-          Nem, nem tudom, ahogy senki más sem.

-          Aznap az erdőben volt egy verseny, amiről szinte senki sem tudott, néhány quados járt arra, és Admirális sosem szerette a motor zajt, szóval megijedt, megugrott és leestem. 

-          Egy szimpla eséstől nem kerülsz ilyen állapotba, nézz már körül, ezek a gépek éltetnek, ez nem csak egy esés volt, Dan! – idegesen járkáltam fel-alá a kórteremben.

-          Oké – nagyot sóhajtott – ráestem egy kőre.

-          De amikor megtaláltalak… nem volt semmi féle kő – ráztam meg a fejem.

-          Még akkor tudtam magamról, és próbáltam elkapni Admirális szíját, hogy ne szökjön meg.

-          Dan, Admirális végig melletted volt, esze ágában sem volt, hogy elmenjen mellőled.

-          Tudod, hogy Admirálist miért akarják elaltatni?

-          Ne tereld a témát! És már mondtam, hogy azért, mert teljesen megbolondult.

-          Jessie, annak a lónak semmi baja. Kérlek, ne hagyd, hogy elaltassák! Tudod rajtam kívül senki sem ült azon a lovon.

-          Hogy mi? De azt hogyan? Az lehetetlen, minden lovat be kellett törni, és ezt nem hiszem, hogy te csináltad volna.

-          Régen ott dolgoztam, még mielőtt a nevelőapád megkaparintotta volna az egészet.

-          Micsoda?! Most csak viccelsz, ugye? És mégis, hogy dolgoztál volna ott? Olyan idős vagy, mint én és Adi már 4 éves.

-          Jess, ott nevelkedtem fel! Most lehet, hogy egy kis lovász vagyok ott, de az a hely az életem, és az, hogy apám nem rám hagyta a farmot, az csak azért van, mert akkor még nem voltam nagykorú.

-          Hogy micsoda? Az apád? Akkor… te és a nevelőapám…

-          Testvérek vagyunk.

-          Ezt nem hiszem el… - megráztam a fejem, és kimentem a teremből, ez túl sok információ volt nekem. Ahogy kiléptem a kórházból a telefonom után nyúltam és tárcsázni kezdtem.

-          Barbara, itt Jessie, beszélhetnénk? – közben kinyitottam a kocsim ajtaját.

-          Persze, el tudsz most jönni? – kérdezte a nő.

-          Negyed órán belül ott vagyok – kinyomtam a telefont.

Újra a szokott helyen, sötétzöld falak, és régi fekete bőr fotelek. Barbara a pszichiáterem volt, mindig tudott valami megnyugtatót mondani, és most is erre volt szükségem.

-          El nem fogja hinni, hogy mi történt! Tegnap voltam Admirálisnál, megnéztem, borzalmas állapotban van. És ma, ahogy bementem a kórházba, el nem hiszi, hogy mi történt, Dan felébredt, beszéltem vele egy csomó mindenről, kiderült, hogy quadosok voltak az erdőben és attól ijedt meg Adi és így leesett, és az is kiderült, hogy a nevelőapám és Dan testvérek. Hihetetlen, nem? És Admirális és Zafír ikrek, és a ló, aki világra hozta őket az, az ellés után egy héttel elpusztult és nem találtak semmit nála. Így felmerül a kérdés, hogy akkor mi történt azzal a kancával, és miért nincs sehol sem feltüntetve, hogy a két ló iker, miért nincs róla semmi? Még egy újság cikk sincs, tudja milyen ritka egy ilyen születés, körülbelül 1:1000-hez az esély, hogy ilyen történjen, és most, amikor a kórházban voltam Daniel azt is elmondta, hogy még sosem ült más Admirálison. Szóval ebből az jön le, hogy valakinek, előnye volt abból, hogy megölje 2008-ban a két csikót, illetve a kancát. Csak az a kérdés, hogy kinek lenne ez jó, és miért. Mit gondolsz? – fel-alá járkáltam, képtelen voltam leülni, rengeteg információ és megválaszolatlan kérdés kavargott az agyamban.

-          Jessie, nem tudom, de hogy érted azt, hogy Dan felkelt.

-          Hát eszméleténél volt.

-          Jessie, szerintem menj haza, megártott ez neked.

-          De…

-          Kérlek! - Nem hitt nekem, ugyan, ki hinne nekem? Azt hiszik, hogy belebolondultam az egészbe, de teljesen rendben van minden. Megpróbáltam a lehető leggyorsabban hazajutni és az agyam folyton csak az utóbbi pár nap információján járt, épp fordultam be a kocsi beállóra, amikor egy ismeretlen kamiont láttam meg.

-          Mi ez az egész? – gyors kiszálltam a kocsiból, és tárt karokkal indultam nevelőapám felé.

-          Elviszik Admirálist – válaszolt nyugodt hanggal.

-          Nem! Nem vihetik el! – be akartam menni hozzá, de visszarántott.

-          Jess, nem tudsz vele mit csinálni. Neki ez jobb lesz így – a szemembe nézett, ezzel próbálta hangsúlyozni, hogy igaza van és hagyjam.

-          Majd én gondját viselem! Kérlek, ne! – ebben a pillanatban vezették el mellettem Admirálist. Megállt a nagy zöld kamion előtt, és visszanézett rám, a szemembe.

-          Nem viheti el! – ordibáltam, nem tudtam szabadulni, túl erősen fogott. – Admirális! – a ló megfordult teljesen, bánatosan visszanézett a zöld behemótra, ami mögötte volt, majd elfordították tőlem.

-          Kérem, ne! Ne! – földre rogytam, zokogásban törtem ki, egy valamire kért meg és azt sem tudtam teljesíteni. – Hazudtál nekem! Egész végig! Miért nem mondtad el, hogy te és Dan testvérek vagyok? Ma mondta el nekem, ahogy azt is, hogy Admirális csak azért viselkedik így, mert ő nincs itt. Mégis…

-          Hogy gondoltam ezt? Jess, Dan ma meghalt.

-          Tessék?

-          Dan, ma délelőtt eltávozott közülünk.

-          De én délután voltam nála és élt. Semmi baja nem volt.

-          Jessie, nézz a szemembe, - arcomat a két tenyere közé zárta – Dan már nincs itt.

-          Hazudsz, mint midig..

-          Nem, Jessica, az isten szerelméért, értsd már meg, csődbe mentünk, a lovakat folyamatosan adjuk el, mert már nincs más út, és az, hogy Admirális most megbolondult az… ilyen szempontból jól jött, érted te ezt?

-          És mégis mi volt a 2008-as incidens? Ki akarta megölni a lovakat? Adi és Zafír testvérek, ikrek, és születésük után az anyakanca elpusztult, egy kérdésem van, miért?

-          Senkinek nem akarta ezt a helyet átvenni. Muszáj volt tenni valamit, el tudod képzelni, hogy mi minden más lehetne itt? Egy nyaraló esetleg, vagy bármi más! Szerinted nekem érdekem volt, hogy itt maradjak?

-          Szóval el akartad tenni a lovakat láb alól, azért, hogy beköltözhess a városba? És miután Dan nagykorú lett, miért nem hagytál rá mindent? Miért nem ruháztál át mindent rá?

-          Mert akkor még fejlődő tendenciát mutatott ez a kóceráj, de a baleset után, nagymértékű zuhanás történt. És most, most megteszem azt, amit négy évvel ezelőtt nem tettem.

-          Nem! Nem teheted, érted? Nem hagyom!

-          Tudod, Jess, én annyira sajnálom, hogy a kapcsolatunk így ér majd véget – egy szúrást éreztem a gyomromnál.

-          És mit kerestek quadosok egy magán területen? – ez volt az utolsó kérdés, amit életemben feltettem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés