|
A flúgos öregember
Lebegek, erre a kis időre minden megváltozik, szabadnak érzem magam, tudom nem fog sokáig tartani, de vannak pillanatok, amelyeknek meg kell tanulni minden másodpercét élvezni. Sajnos már nem élhetek többet ezzel az érzéssel, legalábbis egy ideig nem. Valami közeledett, nem akartam elhinni, hogy egy-két percen belül meg fog zavarni, hiszen olyan jó volt. Egy jet-ski rövid időn belül az arcomba fröcskölte a vizet, lemerültem majd újra felbukkantam és lassan kimentem a partra.
A flúgos öregember
Lebegek, erre a kis időre minden megváltozik, szabadnak érzem magam, tudom nem fog sokáig tartani, de vannak pillanatok, amelyeknek meg kell tanulni minden másodpercét élvezni. Sajnos már nem élhetek többet ezzel az érzéssel, legalábbis egy ideig nem. Valami közeledett, nem akartam elhinni, hogy egy-két percen belül meg fog zavarni, hiszen olyan jó volt. Egy jet-ski rövid időn belül az arcomba fröcskölte a vizet, lemerültem majd újra felbukkantam és lassan kimentem a partra.
A Nap most kezdi megmutatni első sugarait és ezzel narancssárgára festette a vizet és a várost, imádtam kora reggel kijönni, leülni a homokba és csak nézni, hogy kel fel a Nap és azzal együtt a város. Nem akartam elhinni, hogy az életem ilyen hamar meg fog változni és nem láthatom ezt többet.
- Jess, gyere már, anyáék meg fognak ölni minket, ha nem érünk időben haza – szólt rám bátyám.
- Csak, hagy élvezzem még, egy kicsit – kezeimmel átöleltem a lábaim és csak néztem a víz lassú hullámzását.
- Nem csak neked fáj – sóhajtott.
- Tudom, nagyon is jól. Remélem, nem fogok illetve fogunk csalódni Európában.
- Tudod, Chicago mindig vissza fog várni, bármi is van ott, a másik világban – mosolygott.
- Ezt úgy mondtad, mintha a pokolba mennénk – viszonoztam gesztusát.
- Nem lehetetlen.
Az ablakomban ülök egy bögre, forró teával és csak nézem a képet, amit a természet mer elém festeni, gyönyörű, nyugodt szívvel megállapíthatom, hogy ő a legnagyobb művész. Körbe nézek a szobában, narancssárga falak, melyek kellemes érzést nyújtanak, ha a nap sugarai is érik, bár valójában még sosem adta vissza a számomra várt hatást. Egy kicsit el vagyok keseredve, mert nézzük csak… leélni az életem egy társasházban, egy város közepén, ami közel sincs egy parthoz sem, nem egy vonzó dolog. Már lassan 3 hónapja élünk itt, és hogy is mondjam, még semmi olyan nem történt velem, amiért azt mondanám, hogy igen, megérte.
Pittyegést hallok a másik szobából, iskola idő van, ideje készülődni. Lassan kimászok az ablakból és elvégzem reggeli teendőimet. Újabb unalmas nap elé nézek, de nem adom fel, hisz még bármi történhet, ami talán megváltoztathatja az életem.
Az ajtóban állunk és épp bíbelődünk azzal az átkozott zárral, testvérem pár csúnya szóval jellemezte az ajtót és azzal együtt a házmestert is, akinek már ezerszer szóltunk, hogy csinálja meg. Persze erre a szomszéd idős bácsi is kijött, aki mindig megmondja a magáét Dannek, hogy ne beszéljen úgy, ahogy.
Valójában nem csíptem azt az embert, olyan furán viselkedett, de nem csak velünk, hanem mindenkivel, aki a házban lakott.
- Jess, tiéd a kulcs, te érsz hamarabb haza – nyújtotta át az említett tárgyat.
- De nekem lehet külön órám lesz.
- Akkor, majd becsúsztatod a kulcsot a szekrényembe, vagy pedig megkeresel – mondta és elindultunk.
Már délután kettőkor sikeresen hazaértem, ahogy beléptem a szobámba, bedőltem az ágyba és mikor már majdnem sikerült élveznem egy kicsit a nyugalmat, elkezdett csörögni a telefonom. Rápillantottam a kijelzőmre, de nem írt ki semmilyen számot.
- Igen? Tessék! – vettem fel.
- Rossz érzés?
- Kivel beszélek? – kérdeztem vissza.
- Ahogy mindenki lenéz, és semmibe sem veszik az érzéseid.
- Miről beszél maga? – készültem letenni, de…
- Ha kinyomod, nagy gondok lehetnek.
- Honnan…?
- Hallottál már valaha a távcsőről?
- Ki a franc maga? – kezdtem kétségbe esni, senki sincs itthon és egy ember fenyeget engem telefonon keresztül.
- Tudod mi fán terem a mágia? Van fogalmad róla? Megsúgom neked, semmit nem tudsz róla, és mégis van merszed kétségbe vonni.
- Miért beszél össze-vissza? És mégis mit akar tőlem? Ki maga egyáltalán?
- Jessie-Jessie, azt hittem okosabb vagy, lehetséges, hogy talán félreismertelek?
- Azt sem tudom, hogy ki maga! –Ez kezd egyre félelmetesebb lenni. – Honnan tudja a nevem?
- Ugyan már, volt három hónapom, hogy megtanuljam.
- Szóval maga is itt él, Manchesterben… Találkoztunk már?
- Most csak meg akarsz nevettetni, ugye? Szerinted elmondanám neked, hogy ki vagyok?
Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, felálltam és elindultam a frissen érkezett családtaghoz.
- Hova mész? – kérdezte a hang a telefonból.
- Majd kiderül…
- Ülj vissza! – parancsolt, vagy legalábbis próbált.
- Nem! – válaszoltam és kinyomtam.
- Istenem Dan, jó, hogy végre hazaértél – öleltem meg.
- Mi a baj? – tolt el magától.
- Most hívott egy férfi ismeretlen számról, és mindenféléről beszélt nekem.
- Miről? – nézett a szemembe.
- Mágiáról, az én érzelmeimről és arról… hogy lát engem, érted van egy ember, aki figyel! – kiszöktek az első könnycseppjeim.
- Ne aggódj, nem eshet bántódásod – letörölte a könnyeim és homlokon puszilt – Nem engedem.
- Köszönöm.
A nap hátra levő részében semmi olyan nem történt, amitől meg kellett volna ijednem, vagy tudtam volna, hogy azt drága telefonos barátom intézte. Éjszaka, alvás előtt elgondolkodtam pár dolgon, vajon, hogy lehet az, hogy ez az ember látott? És a másik kérdés, ami foglalkoztatott, hogyan? Persze van ablak a szobámban, de esélytelen, hogy ennyire élesen meg tudta volna mondani, hogy én mit csinálok, és amikor kimentem a szobából Dan elé, ott viszont sokkal több ablak van, mint az én szobámba és ott mégsem tudta megmondani, hogy mit teszek, nos, úgy egészében, ez a távcső dolog sántít valahol…
- Jessie, hasadra süt a nap – jött be anya a szobába.
- Csak még öt percet…
- Már így is késésben vagy – mondta és kilépett az ajtómon.
Megint mi hagytuk el utoljára a házat, a szomszéd megint kijött, és megint leszidta tesómat. Vajon mi történt tegnap, amit én nem vettem észre. Rezeg a telefonom. Ki lehet az? Kivettem a zsebemből a készüléket, ismeretlen szám. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd oldalba böktem Dant, hogy figyeljen.
- Megint. – Csak ennyit mondtam, talán, féltem attól, hogy valaki is meghallhatja.
- Vedd fel és hangosítsd ki.
- Tudod mi az a dolog, ami nélkül nem tudnának az emberek élni? – hangzott fel a kérdés, de még mielőtt bármit is reagálhattam volna, letette.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi.
- De mégis mi ez a találós kérdés?
- Ne is törődj vele. Csak menjünk.
Képtelen vagyok elhinni, hogy van itt egy őrült Manchesterben, aki egyszerűen képtelen engem békén hagyni, van több más ezer ember ebben a városban… de miért pont engem?
Egész iskola idő alatt azon gondolkoztam, hogy mi lehet az a dolog, amiről az emberem beszélt. Volt pár tippem, de azt mondta, hogy csak egyet akar hallani. Tovább pörgettem a dolgokat, de valójában semmi segítő jelet nem kaptam. Utolsó órán ülök és tudom, hogy nem sokára hívni fog. Megszólal a csengő, vége az egyik játéknak, kezdődik a másik…
Visszaértem a tömblakáshoz, ami teljesen beolvadt a nagy szürkeségbe, főleg az imitt-amott málló falaival. Előkotorásztam a kulcscsomómat és beléptem a lépcsőházban, be kell vallanom belülről is ugyanúgy nézett ki, mint kívülről, talán egy kicsit szebb.
- Jó napot! – köszöntem a házmesternek.
- Szia Jessie! – mosolygott.
Gyors felfutottam a lépcsőn, egyenesen a másodikra, megállás nélkül.
Ahogy beléptem az ajtón elkezdett csörögni a telefonom.
- Nos, rájöttél? – kérdezte.
- A Nap?
- Helyes, nem is vagy te annyira buta –hallottam, ahogy mosolyog a vonal tulsó végén.
- Mi köze van ennek a zaklatásához?
- Tudod milyen csodálatos, hogy reggelente felkelsz és nézed az eget, majd lassan a horizonton megjelennek a Nap első sugarai, mesébe illő. El tudod képzelni, hogy hol lenne a földi élet enélkül? Nem lenne a világon semmi, ha ez nem létezne. Ez tanít meg minket arra, hogy milyenek is vagyunk valójában, ő olyan, mintha egy mester lenne, mi meg csak a tanítványai, és tudod jól, mit kell minden tanítványnak tennie nem?
- A lehető legjobbat kihozni magából? – vontam fel a szemöldököm.
- Pontosan.
- Miért mondja ezt el nekem? Miért zaklat ekkora badarságokkal?
- Azért, mert te ezt tudod értékelni – adta meg a választ.
- Honnan tudja?
- Tudod, én már kezdek belefáradni, hogy felnyitom más emberek szemét, hogy segítek nekik, hogy meglássák a helyes irányt, és mégsem kapok érte semmit. Tudod Jessica, jó volt téged megismerni – egy fegyverdörrenést hallottam.
- Ott van? Haló!
Dörömbölést hallottam az ajtón, a szomszéd bácsi volt az.
- Szomszéd, azonnal jöjjön le, ezt látnia kell!
- Mi történt?
- El nem tudja képzelni…
És tényleg, sosem jöttem volna rá magamtól, hogy az én zaklatóm nem más volt, mint a házmester.
- Láttad mi történt Mr. Stollerrel? – lépett be testvérem.
- Őszintén? – A kanapén ültem egy bögre teával és csak bámultam ki a fejemből. Annyi meg annyi megválaszolatlan kérdés keringett az elmémben.
- Mi a baj? – huppant le mellém.
- Ő volt az, ő zaklatott az elmúlt két napban.
- Micsoda? De mégis miért?
- Nem tudom a pontos indokát, de a Napról beszélt folyamatosan, és hogy az a középpontja mindennek, és arról, hogy próbálja felnyitni a szemem csak kicsit figyelnem kéne – Nem reagált semmit, talán mert nem tudott mit mondani. – Azt hiszem jobb, ha most alszok egyet.
Befeküdtem az ágyamba, de nem jött álom a szememre. Csak úgy jártak a fogaskerekek odabenn. Hogy történhetett ez? Miért pont ő? És hogyan látott? Mivel? Nem használhatott távcsövet, egyszerűen az lehetetlen.
Két nap múlva nagytakarítást csináltam a szobámban, minden egyes négyzetcentimétert letakarítottam, és amikor egy plüssökkel teli polchoz értem, nos, azt hittem leesek a székről. Ott volt egy kamera. Szóval így tudta, hogy mit csinálok, és ez volt az az ok, amiért fogalma sem volt arról, hogy hova megyek. Hihetetlen, ez az ember folyamatosan figyelt engem.
Egy egyszerű mozdulattal megrántottam a zsinórt, de az valahol a falban elszakadt.
Egy ismerős dallam ütötte meg a fülem, csörög a telefonom.
- Halo! – szóltam bele.
- Remélem, hogy ezt te sem gondoltad komolyan, Jessie. – Ugyanaz a hang volt. Hogy az Istenbe történt ez? A telefonom kiesett a kezemből, egyszerűen képtelen voltam bármilyen válaszra is. Nekidőltem a falnak, lassan lecsúsztam rajta, és útjának eresztettem a könnyeim.
Hiába reméltem, hogy megszabadultam a zaklatómtól, mert ő még él, nagyon is. Azt hiszem hosszú út vár még rám…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó